Art deco felhőkarcolók, mexikói túlvilág, film noir hangulat, tengerparti kaszinók, hófehér öltönyök, jazz és bebop, gengszterek és a végzet asszonya, egy balszerencsés főhőssel súlyosbítva. A krimi, ahol az első pillanattól kezdve mindenki halott. A klasszikus kalandjáték, ami még mindig egyike a legjobbaknak.

•

Mottó:

Csontkezemmel társam tartom
Lélektelen kelünk táncra,
Elhallgat és válaszol
Közös dalunk ajtókoppanásra.
Bőre akár édes mangónak
íze, ha összefonódtunk.
Most együtt járjuk e fandangóra
négy évig, zordan, majd kihúnyunk.
– Olivia Ofrenda, a Kék Koporsó költőnője

Azt hiszitek, a halottaknak könnyű? Próbálnátok csak az én magasított szandálomban járni egy napig! Nem olyan egyszerű ám naphosszat a főnököd, Don Copal idétlen kéréseit lesni (azt is csak füldugóval, nehogy kilyukadjon a dobhártyád), míg tudod, hogy törtető felettesed a régi irodádban terpeszkedik. És az ügyfelek! Amióta Domino Hurley benyalta magát a főnöknél és átvette a helyemet, azóta csak lerongyolódott lelkek állítanak be hozzám. Bűnösek mindahányan, és egy nyavalyás sétabot is túl jó lenne nekik. Hogy én mire vittem, amíg éltem? Élni? Egy szót se az élőkről!

Jól van, Manny, jól van. Megértünk. Neked szurkolunk, melletted leszünk, irányítjuk minden lépésed. Nem is hinnéd, mennyire! Ugyanis pontosan ez lesz a feladatunk a LucasArts leghangulatosabb 3D-s kalandjátékában. A Grim Fandango különösen ízletes falat, hiszen az ismert film noir csavarokat a Tim Schafer vezette gárda jelentősen átformálta. Bár a tekervényes történet, a kesernyés szerelmi szál, a cinikus monológok akár a harmincas évek detektívirodáiban vagy egy Dashiell Hammett novellában is simán elfértek volna, az alkotók egy elborult pillanatukban az azték-mexikói túlvilághitet belelökték a Gyilkos vagyok és a többi hasonló, negyvenes években készült filmek még mindig rotyogó fazekába.

A játék november 2-án, a Día de los Muertos (a mexikói Halottak napja) idején kezdődik. Főhősünk, Manny Calavera egy túlvilági utazási ügynökség munkatársa, akinek le kell dolgoznia az élete során elkövetett stikliket. Négy évnyi út áll minden halott előtt az ősi hit szerint, melyet ki-ki erényei szerint tehet meg. A legaljasabbak csak útilaput kapnak a talpuk alá, de a szent életűeknek megadatik, hogy felülhessenek a Kilencesre, a túlvilági Orient Expresszre, ami a kilencedik mennyországig viszi utasait, természetesen luxuskörülmények között.
Manny is egy ilyen makulátlan kliensre ácsingózik, amikor is csőposta érkezik az irodába, egy igen ronda gazpachomérgezés színhelyéről. Az áldozatok között van egy bizonyos Mercedes Colomar, egy igazi szent életű asszony, akinek minden bizonnyal kijár a jegy a Kilencesre. Csupán egy gyors keresés a számítógépes adatbázisban, és máris… hogy… hogyan? Nem hogy egy jegy a Kilencesre, de egy fia kerékpár nem sok, annyi se jár neki a nyilvántartás szerint. Hát ez meg hogy lehet?! Ez a furcsa adminisztrációs hiba indítja el Mannyt négy évig tartó lélekvándorlásán, számtalan veszély és rosszakaró között.

A Grim Fandango világa sok szerencsés véletlennek köszönheti létrejöttét. A játéktervező Tim Schafer (lásd még Monkey Island-sorozat, Psychonauts, Day of the Tentacle) még berkeley-i egyetemi évei alatt beült egy népi kultúrákat tárgyaló kurzusra. A témák között felbukkantak a Día de los Muertos rituáléi, valamint az azték, maja és mexikói túlvilághit alapvető fogalmai, mint a lélek négy éven át tartó útja vagy az a népszokás, miszerint a túlvilágra készülő test mellé arannyal teli zsákokat raktak. Az egyiket rátették az elhunyt mellkasára, de egy másikat belevarrtak a koporsó bélésébe, hogy a többi lélek el ne csenhesse.
A kereskedelem és a bűn szerepe a közép-amerikai túlvilághitben termékeny talajnak bizonyult, és szinte kínálta magát a sötét fordulatokkal teli noir-sztorihoz. Ebben az elhatározásában erősítette meg a Grim Fandango-projekt indulásakor Schafert egy, éppen a városban futó noir filmfesztivál. Saját bevallása szerint a fesztivál összes filmjét végignézte, és mindegyikből szórt egy keveset a Fandango gazpacho-levesébe. A történet hátterében álló összeesküvést a Kínai Negyed cselekménye ihlette, míg újabb és újabb jelenetek, szereplők és jellegzetes beállítások kerülnek elő a Casablancából, A hosszú álomból vagy a már korábban említett Gyilkos vagyokból.

 

Furcsa módon legalább ekkora inspiráció lett a korai 3D-technológia korlátoltsága. Tim Schafer így emlékezik vissza a kor kihívásaira: „Akkoriban indult csak meg a 3D, és inkább a 2D-re szavaztunk, mert még mindig sokkal szebben nézett ki. A valós időben animált 3D-figurák olyanok voltak, mintha összeszigszalagozott kartondobozokra nejlonharisnyát húztak volna.” Aztán a Día de los Muertos fesztiválján megpillantotta azokat a csőszerű testeket, melyekre ráfestették a csontvázakat. Pont, mint a kor 3D-borításain. A calaca bábuk látványa megigézte Schafert, és rámutatott a technikai megvalósítás mikéntjére is.
Ha már a calacánál és az elnevezéseknél tartunk, akkor nem lehet szó nélkül elmenni a Grim Fandango világában lépten-nyomon előbukkanó beszélő nevek mellett. Manny Calavera vezetékneve például a Halottak napján mindenütt jelenlevő koponya-ábrázolásokra és a cukorkákkal teli, koponya alakú tálkákra is utalhat, de pergő, dél-amerikai spanyol ejtéssel feltűnően hasonlít a „holttest” spanyol szóra, a cadaverára is. Mottómban idéztem Olivia Ofrendát, a játék egyik női szereplőjét; az ofrenda a Halottak napján állított áldozati oltár neve is, melynek már-már kötelező díszítőeleme a narancsszínű büdöske virága, avagy a cempasúchil.
Többeknek kötődik a neve a Halottak napjához. Hősünk főnöke például a copal nevű gyantáról kaphatta a nevét, amit a Día de los Muertos ünnepén illóolajként vagy füstölőként használnak. Legalább ilyen beszédes fulladozós démon-sofőrünk, Glottis neve is, hiszen a torokban figyel ez a porc, a glottis, ami a hangképzésnél is igen jól jön, de (ami fontosabb) megállítja a rossz csövön lecsúszó falatot.
És a végére hagytam személyes kedvencem, a rubacavai tetoválószalon koronázatlan királyát, Toto Santost, akinek a neve a Mindenszentek ünnepére utal. Hogy mégis nagy kedvencem, az nem ebből fakad, hanem egy ennél érdekesebb, és az otthon melegéhez közelebb eső okból.
Toto Santos ugyanis olykor-olykor elszakad az éppen aktuális kuncsaftjától, hogy telefonján beszédbe elegyedjen a jövendő ügyfelekkel. Első végigjátszásom alkalmával megállt bennem az ütő, amikor meghallottam, hogy orra alatt magyarul káromkodik és fenyeget. „Ha azt hiszed, hogy fizetés nélkül elmehetsz, nagyon tévedsz”, mondja Toto, majd hozzáfűzi: „részeg csavargó”. Hmmm… Gondolom, mindenki emlékszik Edward James Olmos örökbecsű egysorosára: „Lófász! Nehogymá’! Te vagy a bléd, blédráner!”

Végül még szeretném kiemelni a játék zenéjét is. Tenném ezt azért is, mert a LucasArts égisze alatt dolgozó Peter McConnell szerzeményei nagyon illenek a film noir és az azték világ keverékéhez. McConnell a swing-éra nagy klasszikusaitól, Benny Goodmantől és Duke Ellingtontól merített ihletett, vagy olyan filmes zeneszerzőktől, mint A máltai sólyom Adolph Deutsch-a vagy a Casablanca és A hosszú álom Max Steinere. A zene ma már letölthető az internetről, és igazán érdemes nekiesni, mert több mint negyven percnyi örömzene hallható a harminc apró felvételen. A megszólaltatott stílusok között van big band-szám, dögös bebop-nóta, messzi tájakra vivő közép-amerikai mariachi és egy csipetnyi szörfös psychobilly is.
Összességében véve elmondható erről a játékról, hogy mind történetvezetésében, mind játéktechnikai megoldásaiban úttörő volt akkoriban. A Grim Fandango sorsa szomorú tanúságtétele a kilencvenes évek végén elinduló trendnek, vagyis a kalandjátékok lassú halálának. Bár számos díjat nyert és még többre jelölték, nem teljesített olyan jól pénzügyileg, mint azt a a marketingigazgatók elvárták volna. A komoly rajongói táborral rendelkező kalandjátékok (Simon the Sorcerer, Monkey Island, Broken Sword) mind megsínylették a 3D-re átállást. Ezzel egy időben a LucasArts is átállt a jövedelmezőbb Csillagok háborúja-licenc alapján gyártott, az előzménytrilógia miatt nagy keresletnek örvendő szimulátorokra és akciójátékokra.
Ennek ellenére a Grim Fandango a mai napig is élvezetes, remek atmoszférával bíró alkotás, ami pont olyan a kalandjátékok történetében, mint a film noir a filmművészetben. Ma már nagy klasszikusnak számít (idén lesz tíz éve, hogy kijött!), és az akkori úttörő megoldások ma már avíttnak tűnnek, de egyúttal ugyanazt a bájt sugározzák, mint a háború alatti és az utána készült fekete-fehér detektívmozik. Reméljük, hogy a Sam and Max sikerén felbuzdulva valami újra megmozdul majd Lucasék háza táján, és egy technikai újdonság újra életet lehel a jó történeteket elmesélő, színvonalas és látványos, de elgondolkodtató kalandjátékok világába.