Robert Holdstock igazából a trilógiája névadóját megszégyenítő ügyességgel kavargatja tovább varázsüstjében a Celtika című regényéből már ismerős, mégis friss hozzávalókat: történelmet és mágiát, Arthur-mitológiát, másvilágokat és hősöket. Béka ismertetője most a Grál nyomába ered.

•

Ha a Celtikáról azt mondhatjuk (márpedig azt mondhatjuk), hogy nagyon tág térbeli fókuszt alkalmazott cselekménye bemutatása során (Skandináviától Britannián és Közép-Európán át egészen Hellászig), akkor a Vasgrál (ami A Merlin-kódex második könyve) fókusza térben szűkebbnek, időben és metafizikailag viszont tágabbnak nevezhető.

Narrátor főhősünk, Merlin visszatér Alba szigetére, ahol számos megoldandó probléma várja: meg kell keresnie Urtha gyermekeit, segítenie kell Urtha erődítményének, Taurovindának a visszafoglalásában, meg kell találnia Iaszón kisebbik fiát, Kinószt, valahogyan rendeznie kellene kapcsolatát Médeiával… és még sorolhatnám. Mindezt Alba szigetén, nincsenek hosszú, kontinensen átívelő utazások, ezért tekinthető térben zártabbnak a regény.

Ugyanakkor Merlin hosszabb-rövidebb utazásokat tesz az időben, főleg a saját múltjába, de másokéba is – egy jelenet erejéig még Trója ostroma is megelevenedik, ha torz, kifacsart módon is. Bolyong az időben Iaszón és fia, Kinósz is, ami nem csoda, hiszen hétszáz esztendő választja el őket saját koruktól. És bolyonganak az időben Urtha ellenségei/ellenfelei is, akik megszállva tartják erődítményét: a Holt Hősök és a Még Meg Nem Születettek.

Ez az időbeli bolyongás azonban nem a jobb-rosszabb science fictionök metsző kontrasztú, “múltbéli/jövőbéli alak a jelenben” vagy “jelenbéli alak a múltba/jövőben” helyzetét idézi meg. Talán Alba-Albion ködössége, talán a többször megismételt transzutazások tehetnek róla, de a cselekményszálak és a szereplők saját idősíkjainak, vagy talán még inkább idővonalainak összemosódása, egybefonódása furcsa, álomszerű, de nagyon hiteles (azaz hitelesen ábrázolt) világot teremt.

Ugyanakkor Holdstock ebben az elmosódott, látomásos környezetben is képes érzékeltetni az – egyébként külsőségeikben különösen a mai olvasó számára nem túlságosan eltérő – érintett korszakok különbségeit, jellegzetességeit. Karakterei markánsak, szinte mindegyik határozott múlttal és célokkal rendelkezik, így könnyen felvázolható történeteik íve.

A metafizikai értelemben vett nyitás a fizikai realitás, a jelen valóságának elhagyását jelenti – utazást abba a Másik Világba, a Holt Hősök és a Még Meg Nem Születettek honába. Az élők, a holtak és a meg nem születettek találkozása óhatatlanul konfliktusokat eredményez, és ezek a konfliktusok hajtják előre a cselekményt kisebb mértékben a regény, nagyobb mértékben a trilógia szintjén.

Utazásokra utaltam az eddigiekben, de ezek az utazások nem puszta helyváltoztatások: sokkal inkább hasonlítanak a questekre, a lovagi küldetésekre, s a lovagi küldetések egyik archetípusa a Grál keresése. Holdstock természetesen frappánsan kezeli a Grál problematikáját is: (egyelőre?) nem foglalkozik a keresztény konnotációkkal, hanem visszanyúl annak pogány mitológiai előképeihez és a következő néhány mondattal határozza meg mibenlétét:

“– Szerinted ez lehet a te grálod? – kérdeztem, a harcos zsoldosok között divatos szóval.

– A micsodám?

– A remény kis réztálja.

– A remény és a vágy kis réztálja – pontosított. – Apollón kraterje, melyből kiürítették a bort és álmokat töltöttek a helyébe.”

A regény fontosabb változása még az első részhez képest az egyes karakterekre fektetett hangsúly eltolódása: valamelyest háttérbe szorul Niiv, az északi sámánlány, szinte teljesen átalakul Iaszón szerepe, más megvilágításba kerül Médeia, és fontosabb szerepet kap Urtha.

Összességében, akár átvezető, a harmadik részt megalapozó regényként szemlélve a művet tökéletesen betölti célját: személy szerint rendkívül kíváncsi lettem, mire fog kifutni a történet, hány, a sztereotip képeket megcáfoló “fricskát” kap még az olvasó Holdstocktól.

A fejleményekről természetesen folyamatosan tájékoztatjuk olvasóinkat.