A „reflektorfényt az elsőkötetes írókra” mozgalom jegyében újabb ifjú titán debütál az endlessen (mindössze annyi fáziskéséssel, hogy időközben a második regénye is megjelent). Hanna értékelése következik a műfaji mixekről, a lapokba zárt világmindenségről és arról, hogyan lehet egyszerre nagyon szeretni és nem szeretni egy könyvet.

•

Néha az ember úgy beveri a fejét, hogy káprázik a szeme. A Vellumot olvasni ilyen volt: kápráztató, érthetetlen, és sokáig érezni a nyomát. Már több hete elolvastam a regényt, és még mindig nem bírom eldönteni, hogy tulajdonképpen tetszett-e vagy sem. Egy részem legszívesebben leborulna Hal Duncan elé, hogy remegő pillákkal lesse ajkáról a bölcsességet: hogyan lehet így írni? Első regényt ráadásul! Más részem pedig legszívesebben kukoricára térdepeltetné, mert ennyire kielégítetlenül régen hagyott könyv.

Hal Duncan első regénye a Vellum, amelyet World Fantasy és Locus díjra egyaránt jelöltek, ennek ellenére elég vegyes fogadtatásban részesült. A kritikusok többnyire egyetértettek abban, hogy a könyv rendkívüli potenciállal rendelkezik, ám a vélemények megoszlottak annak tekintetében, hogy ezeket mennyire tudta az író kihasználni.

Az alapfelütés ígéretes: a Vellum világokon túli/fölötti/alatti valóság, amely valamilyen módon összeköti az összes alternatív világot. Természetfeletti lények két nagy tábora csap össze a könyv lapjain, akik a végső háborúra készülve nem hagynak teret a semlegeseknek – ilyen semleges szuperhumánokról szól a regény. A világmindenséget tartalmazó könyv ötlete különösen izgalmas, de hiába a nanorobotok, Metatron, a különös párhuzamos Földek sora, a regény végére én is a többi kritikus sorsára jutottam.

Szögezzük le: a regény jó, a hangulata mindvégig leköt, az izgalom egyre fokozódik – mi történt aztán? Mi történik egyáltalán? Hal Duncan ravasz: azzal kecsegtet mindvégig, hogy a következő oldalon most már tényleg kiderül, mi végre írta meg a számos Jack, Seamus és Phreedom történetét. A könyv utolsó lapjain azonban bájosan int, és a magyarázat adósságát feledve ellibben a következő kötet, az Ink irányába – az olvasó pedig tátott szájjal bámul utána. Ekkora pimaszság igazán lenyűgöző.

Hajlamos vagyok ezt megbocsátani Duncannek, ugyanis tagadhatatlanul tud írni, a narráció merészsége pedig egészen megkapó: nincsenek hagyományos értelemben vett főszereplők, és nincs hagyományos cselekmény sem. Bizonyos történetek újra meg újra előbukkannak a különálló, alternatív valóságokba helyezett jelenetekben: Inanna alászállása az alvilágba fivér-szeretőjéért, a háború a Menny és a Pokol között, egy férfi választása a menyasszonya és annak öccsének élete között – nem árt, ha az ember tisztában van a mitológiával, mert Duncan semmit nem magyaráz, csupán utal. Könyvének világa egyszerre széteső és egységes: a párhuzamos világokban előtűnő, archetípussá változott szereplők egymástól veszik át a hasonló, ám sosem azonos történetszálakat, megjegyzem, véletlenül sem időrendben – olvasó legyen a talpán, aki végig követni bírja.

Duncan keveri a stílusokat és a narrációt: hol a tudományos-fantasztikus elemek, hol a cyberpunk, hol a politika és a homoszexualitás tolerálása, hol a misztikum kerül előtérbe a regényben, ahol a világ két nagyhatalma időkön, síkokon és mitológiákon átívelő csatát folytat a semlegességre törekvő szereplők feje fölött.

Hogy a könyv tetszett-e vagy sem, nem tudom megmondani. Csak annyit tudok, hogy zseniális, és hogy az olvasót is végül bevonja a világába: én például két alternatív személyiségre hullottam – jelenleg két párhuzamos univerzumban létezem. Az egyikben gyűlölöm a regényt. A másikban szeretem. Valamit Duncan mégis csak jól csinált: mindkét valóságban meg akarom venni az Inket.