A szinte világpremierrel együtt érkező ismertetőnk nagy kérdése, hogyan ötvözzünk Andersen-mesét, vámpírt és alternatív történelmet egyetlen műben? A Buffy-novellizációkban utazó szerző és a Pokolfajzat-teremtő képregénymajsztró kooperációját A Nagy Levin értékeli, aki jó recenzorként ismertet, dicsér és ahol kell, feddőn felemeli mutatóujját.

Kezembe került Mike Mignola és Christopher Golden új illusztrált könyve, a Baltimore, or the Steadfast Tin Soldier and the Vampire – sütőipari hasonlattal élve – szinte nyomdagép-meleg példánya, és elsőre rettenetesen meg is örültem neki. Mike Mignolát, a Hellboy alkotóját egyetlen képregényrajongónak sem kell bemutatni, de ha csak „átlagos” filmgeekről van szó, akkor is ismerős lehet a neve az ördögi főhősről készült film vagy éppen az Atlantisz című Walt Disney-sztenderd főkreátoraként. Christopher Golden pedig számos dark fantasy könyvet írt, noha én csak egyetlen darabját ismertem, amiből kitűnt, nem is először dolgozik össze a két szerző: a Lost Army című Hellboy-regény remekül sikerült darab mind a kettejük életrajzában.

Aztán végigolvastam a könyvet, és valahol a közepe táján – folytatva a sütőipari párhuzamokat – rá kellett jönnöm, hogy nem ez a legnagyszerűbb dolog a szeletelt kenyér felfedezése óta. Nagyon egyszerű vámpírtörténettel van dolgunk, ami az első világháború környékén játszódik. Főhősünk, Lord Baltimore magára haragít egy vámpírt, aki ezért az egész emberiségen áll bosszút. Ez elég banálisan hangzik, és az is. Az alapötlet megtámogatására történet-a-történetben módon bontakozik ki a fő cselekményszál. Baltimore csak a könyv elején és végén bukkan fel, a sztori lényegét a három másik szereplő, Childress, Doctor Rose és Démétriosz Aiszkhrosz hajóskapitány beszélgetése adja, akik közben előadják saját borzongató élményeiket is, az Ezeregyéjszaka meséi, a Dekameron vagy a Canterbury mesék történetszövési technikájának megfelelően. Ez egyébként szépen előhozza a rémtörténet-hallgatás élményét, amihez Mike Mignola rajzai szolgáltatnak vizuális segítséget, noha gyakorta úgy éreztem, elfekvőben lévő képeket vagy skicceket is használt, mert a grafikák nem egyszer feleslegesnek tűntek. (Igaz, nem törődtem szöveg és kép együttes hatásával; és el kell ismernem, a temetőkről szóló részekben feltűnő két-három kopjafás-sírköves kép egy oldalpáron hangulatos.)

Ekkor kezdtem el gyanakodni. Lehet, hogy nem én vagyok a Baltimore célközönsége?
A rémtörténetek elbeszélési módja, a megmagyarázott és lecsontozott szimbólumok, a történethez gyakran nem sokat adó, inkább a képzelőerő fogódzóinak tűnő rajzok alapján úgy vélem, kiskamaszoknak készült horrorral találkoztam. Az egyszeri parasztemberhez hasonlóan én is csak azt tudom mondani erre, „és ilyen van?”, de el kell ismernem, hogy jó ötlet. Ha így van, akkor sem értem viszont, miért kellenek a – nekem mindenképpen – erőltetettnek tetsző utalások Andersen bátor ólomkatonájának történetére; amikor kezd előtűnni a szívemnek kedves alternatív történelmi környezet (az angolok a hesseniek ellen vettek részt a nagy háborúban a gallok oldalán), vajon miért kell azt elrontani, amikor néhány oldallal később spanyolokról, olaszokról és franciákról esik szó. (Sötét gyanú ébredt bennem, miszerint a kétszerzős írás egyik buktatója ez. Vagy egyszerűen csak beleolvasok mindenfélét a szövegbe, ami nincs benne.)

A történet vége csak növeli a zűrzavart (bennem), és bár kétségtelenül ez volt a cél, nem tisztult le (bennem) az ólomkatona, az ólomkatonával játszó kisfiú és a felnőtt közötti kapcsolatrendszer, illetve a „ki képzel el kit” kérdésére sincs egyértelmű válasz.

Summázva: a Baltimore megmozgatja az olvasó érzelmeit (zsúfolt délutáni vonaton is sikerült elérnie, hogy aggódva, izgatottan lapozzak a következő oldalra) és gondolatait (elolvasása után negyed órán át ecseteltem barátaimnak a különböző utalásokat és részleteket a könyvből), de nem feltétlenül úgy, ahogy a szerzők eredetileg szerették volna.