Ahhoz képest (vagy éppen azért?), milyen elemi erővel hatott szerkesztőségünk több tagjára is William Gibson munkássága jó tizenvalahány éven keresztül… ha nincsen flynn, talán ismét elsiklottunk volna a soron következő könyve mellett. Pedig a mester már a második nagyon nem cyberpunk regényével próbálja áttörni a kortárs irodalom falát.

Öt évet kellett várni William Gibson legújabb regényére. Utoljára a Mona Lisa Overdrive és a Virtual Light közt telt el ennyi idő, de amíg akkor a Vancouverben élő író (a Sprawl-trilógia lezárása után) teljesen új témán dolgozott, a Spook Country csak egy „sima” folytatás. A várakozás minden egyes év elteltével egyre nagyobb lett, és mivel az utolsó regény (Pattern Recognition, magyarul Trendvadász) nem aratott akkora sikert a rajongók körében, mint a többi, a csillagos égbe szöktek az elvárások. Vajon sikerül a Spook Countrynak megfelelni?

A történet egyik főszereplője Hollis Henry, a Curfew nevezetű néhai indie rock banda énekesnője, aki jelenleg szabadúszó újságíróként tengeti mindennapjait. A regény legelején elfogad egy megbízást, ami majd a hamarosan induló Node magazinnak – vagy ahogyan ő nevezi: a Wired európai változatának – a címlapsztorija lehet. Interjút kell készítenie egy Alberto Corrales nevű művésszel, aki hírességek halálát rekonstruálja holografikus eszközökkel. Az egészhez nem kell más, mint egy sisak, amit felteszünk a fejünkre, és a valós teret elöntik az egyébként fizikai formában nem létező, virtuális művészeti alkotások. A nő hamar elnyeri Corrales bizalmát, és nem sokkal később már a „producere”, Bobby Chombo – az úttörő GPS-specialista, jelenleg főleg geohackinggel foglalkozó zseni – vázolja neki a találmányból kiépülő jövőt, ahol az egész világot különböző csatornákon keresztül nézhetjük, és csak azt kell látnunk, amit valóban látni akarunk. Eközben Henry megtudja, hogy a Node magazint Hubertus Bigend, a Blue Ant reklámügynökség belga alapítója pénzeli, és Inchmale révén újabb történetcsíra bontakozik ki, ami különböző eltűnt hajószállítmányok körül bonyolódik.

Egy másik szálon megismerhetjük Titót, a pitiáner sefteléssel foglalkozó fiatal kubait, akinek a családja fontos szerepet töltött be a Castro-rendszer alatt a Dirección General de Inteligenciánál (DGI), vagyis az Általános Hírszerzési Főigazgatóságnál. Titóék jelenleg Washingtonban élnek, és a srác egy nap kénytelen elvállalni egy kellemetlen feladatot: egy ismeretlen tartalmú iPodot kell átadnia egy öregembernek a Washington Square-en. Az idősebb, gyakran oroszul beszélő férfi nem ismeretlen a család számára, legalábbis olyan leleplező információkkal rendelkezik Tito apjával és nagyapjával kapcsolatban, hogy hősünk inkább nem ellenkezik. Az egész üzletet megfigyelés alatt tartja egy Brown nevű ember, aki talán a CIA-nek dolgozik (ebben a világban semmi se biztos), és különféle feszültségoldó drogokkal tartja sakkban Milgrimet, a volapük nyelv profi kódtörőjét (ez egyfajta pszeudo-cirill nyelv, amit az oroszok a legelső számítógépekein használtak), aki egyébiránt krónikus függőségben szenved, és gyakorlatilag mindent megtesz Brownnak, hogy hozzájusson egy újabb adaghoz.

Természetesen idővel mindhárom szál a misztikus körülmények közt elveszett hajószállítmányra fókuszál, és persze kiderül, hogy jóval többről van szó, mint a huszonegyedik századi cyberművészet szárnypróbálgatásáról vagy jelentéktelen üzletelgetésekről. A történet egyre csak kavarog, míg a végén modern kori kalózok, különleges tengeri CIA-egységek, rejtélyes rakománnyal megrakott teherhajók és a tömegpusztító fegyverek körül állapodik meg… Vagyis Gibson ezúttal jócskán a feje tetejére állít mindent, és a Pattern Recognition által definiált huszonegyedik századi krimi stílusával szakítva visszakanyarodik a hagyományos thriller felé.

A Spook Country mindenképpen jobb az előbb említett könyvnél. Gibson visszatért a többszálas cselekményvezetéshez, és ugyan a Hollis Henry-féle vonal túl sokszor nyomja el a másik kettőt, a végeredmény összességében pozitív. Alapvetően most is három, egymástól teljesen eltérő világ emberét ismerhetjük meg, így a regény változatos, minden egyes nézőpont izgalmas. A karaktertípusok sem ismeretlenek; Hollis Henry a Pattern Recognitionből megismert Cayce Pollard újrakiadása újságírói formában, Brown a tipikus nehézfiú szerepét tölti be, Milgrim a zseni-junkie, míg Tito az erős vallási gyökerekkel rendelkező latin-amerikai senki. Gibson rendkívül aprólékosan építi fel a történetet, szinte pillanatról pillanatra ugrálunk egyik szereplő bőréből a másikba (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a cirka háromszázhetven oldalas könyv nyolcvannégy fejezetre van osztva), aminek köszönhetően a Spook Country néha kicsit túlságosan is csapongó. A történet viszont jól kitalált és eredeti, ezért a fentiek ellenére is fenntartja az olvasó figyelmét, a feszültség pedig fejezetről fejezetre fokozódik. Nagyon szépek a háttérleírások, az átvezető jellegű gondolatmenetek, ezekben Gibson egyszerűen brillírozik, és akciójelenetből is több van, mint a Pattern Recognitionben.

Nem akarok mély elemzésbe bocsátkozni (úgy gondolom, hogy ezt mindenkinek magának kell megtennie), de kíváncsi leszek, a nagyközönség miként fogadja majd a Spook Countryt. Valamennyire biztosan az elkötelezett rajongó szól belőlem, de nekem a Pattern Recognition is nagyon tetszett, minden hibájával együtt. Jó volt látni, hogy Gibson felül tudott emelkedni az első két trilógiáján, és valami teljesen újjal állt elő. Arról nem is beszélve, hogy talán a legnagyobb harcból került ki győztesként: az ötvenes éveit taposva is képes megérteni ezt a folyamatosan frissülő világot (jelenleg ötvenkilenc éves), nem menekült el egy teljesen képzeletbeli birodalomba , mint sok más kortársa tette. A mostani évtizedet is ugyanúgy feldolgozta, mint anno a nyolcvanas éveket, és mindenki számára tisztán és világosan építette újjá az utolsó két könyvében. Ezekben nyilvánvalóan kevesebb az irodalmi értelemben vett sci-fi/cyberpunk elem, mint mondjuk az első háromban, de míg a Sprawl-trilógia írása közben még csak a hajnalát láttuk egy technológiailag sokkal fejlettebb világnak, addig a legutolsó két könyv már ennek a delelőjén játszódik – még ha kicsit más formában is, mint ahogy a Neuromancer 1984-ben előrevetítte. És ez a Pattern Recognition meg a Spook Country megértésének kulcsa: William Gibson már nem saját kútfőből találja ki a különféle lenyűgöző technofantáziákat, hanem csak szétnéz a nagyvilágban. Valós elemekből kreál cyberpunkos atmoszférát, és ettől lesz az egész annyira hipermodern, de közben mégis rohadtul emberközeli. Úgy él köztünk, mintha minden cyberpunk lenne.

Aki túltette már magát a mátrixon és a hackereken, valamint el tudja fogadni, hogy Gibson realistaként alkot, annak a Spook Country biztosan élvezetes olvasmány lesz. Nem maradéktalanul hibátlan, de jobb az elődjénél, és le merem fogadni, hogy az esetleges harmadik rész még ennél is jobb lesz.