Nem-euklideszi okokból némileg elcsúszott cikkel emlékezünk meg H. P. Lovecraft születésének 125. évfordulójáról. A soron következő ismertetőben rampion tiltott csillagállások és pogány rítusok segítségével összeállított címlistával próbál ötleteket adni azoknak, akik nem csak prózában szerenék átélni a kozmikus rettegést.

•

Lovecraft-filmekkel Dunát lehet rekeszteni – az alábbi csak egy szubjektív és ötletszerű ízelítő, a Mester születésének nemrégiben elmúlt 125. évfordulójára. (Augusztus 20! A köznép azt hiszi, Szent Istvánt ünnepeljük… muhaha iä iä…)

Lovecraft árnyai

Először is szögezzük le, hogy valahányszor Hollywood iszonyatosan monumentálisan rémisztő próbál lenni, Lovecrafthez nyúl, de persze csak óvatos duhaj módjára. Ez a helyzet például az újhullámos Godzilla-filmnek szánt Cloverfield és az apokaliptikus road movie-ba töltött groteszk love story, a Monsters esetén. Személyes kedvencem ezen a vonalon a Hellboy I legeleje, ahol egy mágikus kapu mögött az űr síri csendjében egy elképzelhetelten méretű, szendergő szörnyeteg siklik tova – a kozmikus horror egy pillanatra a mainstreamben is felvillan. (Nagy kár, hogy a del Toro által évekig tervezgetett Mountains of Madness-megfilmesítés kútba esett.)

Direkt megfilmesítések
Jópár film akad, ami Lovecraft valamelyik novelláját vagy kisregényét adaptálja több-kevesebb hűséggel, pl. a Dunwich Horror (1970), a Dreams in the Witch-House (2005) (ebből van szotfpornóba hajló 1968-as változat is Curse of the Crimson Altar címmel), The Resurrected (1992, a Charles Dexter Ward esete alapján) stb. Tapasztalatom szerint ezek a filmek nem nézhetetlenek, de az eredeti művekhez sem technikailag, sem szellemileg nem tudnak felnőni – az 1970-es Dunwhich Horrorban például egy medúzacsápokkal elátott szakállas nagypapa-fej a Whateley-szörny.

Olvasol Sutter Cane-t?

John Carpenter In the Mouth of Madness-e (1994) egyszerre tisztelgés Lovecraft előtt és barátságos fricska Stephen Kingnek. Sutter Cane, a káprázatosan sikeres horroríró eltűnt, mielőtt legújabb kéziratát leadta volna. A kiadó magánnyomozót fogad, aki természetesen egy isten háta mögötti, degenerált kisvárosban bukkan az emberi formáját elveszteni készülő művész nyomára. A kozmikus horror itt is felvillan legalább egy snittben, Carpenter pedig remekel.

A Reanimátor-trilógia

Brian Yuzna, a B-horror királya többször is nagyon szellemesen kölcsönzött a Cthulhu-mítoszból. A Reanimátor-trilógia (vagy legalábbis az első darabja) névleg Lovecraft-megfilmesítés, de az eredeti anyag inkább csak inspirációként szolgál a morbid humor csúcsra járatásához. Dr Herbert West, a botcsinálta patológus tűzön-vizen át igyekszik tiszteletet kivívni újraélesztő-szérumának, annak ellenére, hogy a szer sokkal inkább produkál zombiapokalipszist, mint örök életet. A slapstick-komédia és a morbid belezés utánozhatatlan keveréke minden rajongónak melegen ajánlott, még ha némileg ki is lép a szigorú értelemben vett kanonikus keretek közül.

A Történelmi Lovecraft Társaság filmjei

A Történelmi Lovecraft Társaság a világ legcukibb geek egyesülete. Olyan hibbant projektekről lettek ismertek, mint a Hegedűs a háztetőn című musical Cthulhu-átirata, Shoggoth a háztetőn címmel (katt ide a „Ha én Deep One lennék” c. slágerhez). 2005-ben aztán magasabb sebességbe kapcsoltak, és elkészítették a Cthulhu hívása fekete fehér némafilm-változatát, ami úgy tesz, mintha az elmesélt eseményekkel egyidőben készült volna. Van benne rémisztő némafilmes hegedűkkel kísért törzsi tánc a förtelmes bálvány előtt, tengeri ködből előemelkedő Cthulhu (az 1933-as King Kong-hoz méltó technológiával), és minden, ami kell. Ezt 2011-ben követte a Suttogás a sötétben, immár hanggal, az 1930-as/40-es évek krimijeinek stílusában, nagyon meggyőző weird science-elemekkel. Mindkettő kötelező darab. Rettegni nem fogunk tőlük, de nagyon hatásosan ötvözik a lovecrafti mítoszt a régi filmek ódon hangulatával amellett, hogy az abszolút maxpontos rajongói tevékenység kiemelkedő példái.

Cthulhu noir

A HBO két bizarr és kellemes botlása a Cast a Deadly Spell (1991) és a Witch Hunt (1994), melyek a régi film noirt keverik lovecrafti témákkal. A Cast a Deadly Spell-ben a Necronomicon után nyomoz egy tipikus marlowe-i magándetektív egy alternatív 1940-es évekbeli Amerikában, ahol zombik és boszorkányok is polgárjogot kaptak, a felső tízezer pedig mágikus praktikákkal szórakoztatja magát a koktélpartikon. A Witch Hunt a McCarthy-féle kommunista tisztogatásokat hangszereli át a szó szoros értelemben vett boszorkányüldözéssé. Mindkét történet olyan, mintha egy kissé komolytalan, de nagyon szerethető Call of Cthulhu-mese direkt megfilmesítése lenne.

Necronomicon és Dagon

Brian Yuzna a Reanimátor-trilógián kívül két további elsőrendű lovecraftiánus B-horrorral is megajándékozott minket. A Necronomicon (1999) három (a kerettörténettel együtt három és fél) rövidfilmből áll. Az elsőben egy fiatal arisztokrata meglátogatja ősei lakhelyét, a másodikban egy oknyomozó újságíró meginterjúvol egy fiatal nőt, akinek a lakásában feltűnően hideg van („ritka bőrbetegségben szenvedek…”), a harmadikban két rendőr egy sorozatgyilkos üldözése közben egy földalatti labirintusba téved. (A kerettörténetben Lovecraft olvassa ezeket a történeteket a Necronomicon egy elzárt példányában, ami megpróbálja elfogyasztani őt.) Bár nem eredeti Lovecraft-sztorikból áll, a Necronomicon nagyon ütős, az átlagtól élesen elütő antológia.

A Dagon (2001) egy házaspárról szól, akiknek léket kap a vitorlása valahol Spanyolország partjainál. Kénytelenek az ismeretlen, enyhén degeneráltnak tűnő kisvárosban tölteni az éjszakát… a folytatás sejthető. Bár szintén nem Lovecraft-műből készült, a Dagon az általam ismert egyetlen film, ami hűen megjeleníti a degenerált lovecrafti kisvárosok hangulatát.

Bónusztrekk: She Creature

A Lovecraft-filmtermés egyik tanulsága, hogy a Cthulhu-mítoszban rengeteg humor is lappang, a meglevő horrorfilmes paradigmákat pedig akkor is képes nagyon kreatívan megfertőzni, ha az eredmény nem a szó szigorú értelmében vett lovecrafti film. A másik tanulság (legalábbis saját korlátozott tudásom alapján) az, hogy a szó szigorú értelmében vett lovecrafti film még nincs – a kozmikus horrorból csak villanásokat kapunk itt-ott. Ezért is ajánlanám búcsúzóul mindenkinek a She Creature című munkát, melyben egy vándorcirkusz szerez egy igazi hableányt a freak show-juk számára. Bepakolják a sellőt az óriás akváriumában a többi cókmók közé, és elindulnak a következő nagyváros felé, persze vesztükre. Ennek a filmnek még névleg sincs köze Lovecrafthoz, de személy szerint ebben fedeztem fel a lovecrafti horror első valódi filmes csíráit.