Régi játékokkal foglalkozó rovatunkban most egy igazi klasszikus következik, ami valaha játékosok ezreiben lobbantotta fel a a romtemplomok és a szexis régészlányok iránti lángoló lelkesedést. Mivel Lara Croft kalandjait pont mostanában indították újra, ez remek alkalomnak tűnt arra, hogy flynn egyszerre nosztalgiázzon és hasonlítgasson is egy kicsit.

•

Emlékszem a családunk első komoly PC-jére, egy Pentium I-esre, amit vagy 1996 végén vagy 1997 elején vettünk. Akkoriban még nem foglalkoztattak annyira a videojátékok (11-12 éves voltam), bár a Doomokat már végigvittem, imádtam a Day Of The Tentacle-t, és akadt még pár igazi nagy kedvencem, de összességében a kilencvenes évek legelejétől a közepéig mondjuk két tucat programmal játszottam. Nem tudom megmondani, mi robbanthatja be egy fiatalnál a videojáték-függőséget, csak az biztos, hogy ez nálam a Commandos-szal és az Age Of Empires 2-vel kezdődött. Emlékszem az első GTA limitált ideig játszható demójára, az első Quake-re és a Tomb Raiderre, ráadásul utóbbi több okból is rendesen megmozgatta a fantáziámat: nem hagyom a végére, nyilván a főszereplő volt az egyik legnagyobb döbbenet.

Egy nagycsöcsű, jócombú csaj, aki pont megfelelő időszakban érkezett az életembe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogott meg a játékmenet és a dizájn: korábban rendre 2d-s platformerekkel, vagy autós és lövöldözős játékokkal játszottam, ez pedig valami más volt. Lara Croft, az Indiana Jones-ra emlékeztető régész-kalandorlány, aki a modern világban kutat a letűnt korok után, miközben olyan kameraszögekben mutogatják teste intimebb részleteit is, aminek serdülő tinédzserként lehetetlen ellenállni (rossz képzelőerővel bíró játékosoknak még mindig ott volt a Nude Raider patch).

A Tomb Raiderben leginkább azt szerettem, hogy sokszor kifejezetten sokáig kellett gondolkodnom azon, miképpen juthatok fel egy adott helyre, merre és hogyan kellene lavíroznom ahhoz, hogy elérjek egy adott kiszögellést vagy törésvonalat egy sík falon, ami ki tudja, hova vezethet. Ettől volt 1996-ban progresszív egy videojáték: óriási, majdnem teljesen 3d-s helyszíneket kellett felfedezni (ez akkor óriási szó volt!), elképesztő ügyességgel mászni és ugrálni egyik oszlopról a másikra, hogy különféle ősi tárgyakat szerezzünk meg. Ma már valószínűleg nem lehet hitelesen érzékeltetni, milyen szenzációsnak számított mindez tizenhét évvel ezelőtt, mennyire lenyűgözőre sikerült a grafika, milyen részletgazdag és hatalmas pályákat lehetett bejárni, nem is beszélve az ötletes rejtvényekről. A Tomb Raider az elsők közt is első volt ebben: már akkor érezni lehetett, hogy ez egy történelmi pillanat a videojátékok fejlődésében.

Nyilván 2013-ban mindez értelmezhetetlen, hiszen ezek a játékok rég kitaposott utakon járnak, és nem jut minden évre igazán szájtátós lehidalás, mint a kilencvenes években (én legalábbis ilyen élményt már nem találok). Ettől függetlenül a rengeteg hullámvölgyet megjárt és csúfos bukásokat átélt Tomb Raider franchise idei, sokadik újraindítása minden várakozást felülmúlóan jó lett, és még egy magamfaja oldschool gamert is pár nap önfeledt szórakozással ajándékozott meg, felidézve valamit az 1996-os kiindulópontból. Nem mondom, hogy hibátlan az új Tomb Raider – az én ízlésemnek néha az akcióorientált szakaszok túlságosan eltúlzottak és lényegtelenek -, de a régi sem volt az minden aspektusában. Mindazonáltal nálam egymás mellé került a kettő.

A készítők – az a Crystal Dinamics, akik többek között a Pandemonium, Soul Reaver és Project Snowblind játékokat is jegyzik, jó pár későbbi Tomb Raider bukta mellett – ezúttal minden tekintetben túlteljesítették önmagukat. Az új Tomb Raider az elmúlt bő másfél évtizedet kihagyva megy vissza az időben, és azt meséli el, hogyan lett Lara Croftból az, aki. Persze az egészet a modern kor igényeire szabták, ezért fiatal főhősnőnk egy doku-realityt forgató stáb társaságában érkezik Yamatai szigetére, hogy egy rég letűnt királyság fennmaradt nyomait és kincseit kutassa. Az intróban hajótörést szenvednek, és megérkeznek ugyan a szigetre, de mint kiderül, nincsenek egyedül, sőt: az elmúlt száz évben rengetegen érkeztek hasonló célból, máig fosztogatóhordák élnek mindenfelé, arról nem beszélve, hogy a helynek komoly második világháborús múltja is van.

A történetet nem akarom lelőni, de annyit elárulhatok, hogy a korábbi Tomb Raiderekez képest részletes. Ami mindent visz, az a helyszínek, a játékmenet és Lara felszerelése, melyekkel elképesztő dolgokat vihetünk véghez. Bejárhatjuk az egész szigetet, ahol minden zugban található valami izgalmas felfedeznivaló. Rengeteg opcionális mellékküldetés és számos ötletes helyszín (kunyhóváros, ősi palota, második világháborús tengerparti roncstemető, kutatóbázisok, stb.) teszi kerekké a játékot, amit apróbb hibái ellenére is igazán kiemelkedőnek lehet nevezni. Ezen kívül rengeteg, epikus akciófilmeket felidéző átvezető animációt kapunk, amelyek újabb szintre emelik az egész Lara Croft-mítoszt.

Azt persze szándékosan a végére hagytam, hogy Lara a megpróbáltatásai során néha ősi sírokra bukkanhat. Ezek nem csak Yamatai titkának megfejtéséhez vihetik közelebb, hanem egyre inkább felébresztik benne azt a kalandvágyat, amire az elmúlt tizenhat év játéktermése épült. Régi gamerként azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem az a Tomb Raider, ami 1996-ban történelmet írt, de legalább olyan jó. Ma már természetesen nem lehet akkora sikereket aratni ilyen ötletekkel, mint régen, de ez a program tényleg folytatásért kiált, még akkor is, ha egy esetleges új résszel semmi pluszt nem lehet ehhez hozzátenni, csak egy az egyben megismételni. Még akkor is megérné.

Ismét azzal zárnám, amivel nem egy írásomat szoktam: érdemes elolvasni a vonatkozó Wikipedia–szócikkeket, melyekből nem csak az derül ki, hogy az első Tomb Raider eredetileg minek indult, és Lara Croft karaktere milyen lett volna (teljesen más), hanem rendkívüli részletességgel megtalálható tizenhét évnyi dokumentáció. A játékot pedig mindenki próbálja ki, nem fogjátok megbánni.