Harsányszínes CGI-noir szamurájfilmes westernbe oltva? Szürreális látványilágba passzintott minimalizmus meghökkentő koreográfiával? (És akkor a narrátorról még nem is beszéltünk.) Jack az elmúlt időszak egyik legfurcsább filmjéhez ad támpontokat.

•

Már megint egy film, amit alulértékelnek az imdb-n. A Bunrakuba annyi ötletet, játékot, utalást és bújtatott poént zsúfoltak, hogy nem is tudom hol kezdjem. A bunrakuval talán. Ez egy tradicionális japán bábművészet neve: méter magas, aprólékosan kidolgozott bábokkal, japán módra elkötelezett mesterművészekkel – mellesleg úgy rémlik, láttam róluk egy, a discoverys és spektrumos dokuknál jóval pontosabb ismeretterjesztő műsort tizenegynéhány évvel ezelőtt.

Filmeket ritkán készítenek jól láthatóan zárt térben manapság – a korábban említett Sukiyaki Western Django a nyitójelenet után kiment levegőzni, így az egyetlen kéznél lévő példa Lars von Trier Dogville-je, amit egy halálosan minimalista színpadon ad elő néhány színészóriás. Azonban nem ez a film ugorhat be először, hanem inkább a Dick Tracy. És az Elveszett gyerekek városa. És a Sin City. És az Egy amerikai Párizsban. És persze szamurájfilmek, westernek, gyerekkorunk „3D” kihajtogatós könyvei.

A harsány színek (Szín City, sütötte el valamelyik szégyentelen), a szürreális világ, a képregénynoir, a fények és a megvilágítások, miközben a CGI kártyavárszerű városrészek felett madárként reptet; mindez álomszerű mesévé áll össze, amit akár levett hanggal is élvezni lehetne, de akkor lemaradnánk a rosszak és a jók aranyköpéseiről.

Szövegben Kevin McKidd vezet, a 2-es Számú Gyilkos szerepében. Egyesek A Grace klinikából, mások az HBO-s Rómából emlékezhetnek rá – itt pedig a raszta Ron Perlman által játszott endboss yorkshire-i akcentussal beszélő jobbkezeként viszi el a filmet. Szoros másodiknak Woody Harrelson fut be, szövegben és játékban egyaránt; nem mintha meglepő lenne, hogy Woody Harrelson mit ki nem hoz (mindent, plusz egy kicsit) egy komikus karakterből. Ráadásul csapost játszik (mint régen), aki egyébként ráérő idejében részletgazdag kihajtogatós könyvekkel szöszmötöl hobbiként.
A sztoriról még nem esett szó, tessék: egy ifjú szamuráj, egy ifjú cowboy és a csapos szövetkeznek, hogy legyőzzék a környéket (esetünkben az Atlanti-óceántól keletre eső területeket) uraló csúnya bácsit és vörös (de nem VOR*) öltönyös verőembereit. Ja, és a legjobb: nincsenek lőfegyverek. Botok, kardok, boxerek, és az egész filmben egyetlen íj, na és persze hőseink sziklakemény öklei biztosítják a közönség szórakozását. A bunyók ugyanis szórakoztatóak, mert egyrészt nincs kapkodós kameramozgás, másrészt a sztepptánctól a vusuig mindenből lopnak, harmadrészt pedig változatosak: a sima ökölharctól a késpárbajon át a vusuig minden megjelenik. (A vusu gyk. „a tradicionális kínai harcművészetet újraértelmező sport”, csak hogy szerepeljen a kifejezés harmadjára is.)

A dízelpunk épp csak említés szinten van jelen, és tulajdonképpen csak a hatásvadászat miatt került a címbe. Ugyan a bevezetésben vonaton érkeznek a játékos karakterek, és a videokonferenciás pókerpartit néhány 35 milliméteres filmvetítővel oldják meg, viszont a csapos egy Zastava 750-et vezet, és a cowboy egy elektromos cigarettát rágcsál. Mellesleg a rendszámok rejtélyesek, egy karakter alatt három másik van és mintha lenne ott cirill betű is…

A hangok. A mozgás és a színek mellett feltétlenül meg kell említeni a jeleneteket körbefolyó hang-játékokat is. A lépcsőházi verekedést kísérő Amiga-szerű hangsorok, a legkülönbözőbb helyeken bevágott swing és funky témák vagy akár a narrátor szövegei… Na igen, a film narrátora nem más, mint Mike Patton. A film zenéjért felelős munkatársak jó eséllyel gyakran meghallgatták a javaslatait, még ha esetleg ő maga nem is sertepertélt folyamatosan a stúdióban. A zárózenét mindenesetre ő csinálta.

A másik meglepetés Demi Moore volt: a nő az endboss és a csapos között. Tulajdonképpen nem volt rossz a jelenléte, de nem egyértelmű, hogy hiányzása esetén hiányzott volna. Ugyanez érvényes a nyitányra – az elbábozott evolúció után jött egy eredettörténet, ami inkább komolytalan, mint érdekes vagy épp érthető, de ez csak néhány a szinte másodpercenként felbukkanó meglepő apróságok tengerében, amiknek a puszta mennyisége lényegtelenné teszi az ilyen bukkanókat. Az üvegtáblák precíz háromszögekben törnek (a háromszögekből összeálló felületek, fénytörések egyébként elég gyakran kerültek elő), a japán mondatokat képregénybuborékokban fordították angolra… Volt egy félmondat, ami az Óz, a nagy varázslót emlegette fel. Újranézve – és ez egy többszöri újranézésre érdemes film – lassan mind felfedezhető.

 

* VOR mint Vörös Október Ruhagyár. A szerző ugyan nem akarta megmagyarázni, de a szerk. túl fiatal ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen számára. Mivel lehetnek hasonló korú (vagy hasonlóan alulművelt) olvasók, a kedvükért gyorstalpaló itt.