Steampunk és zombik? Léghajók, antik gázmaszkok, elfalazott nagyváros egy alternatív 19. században? Cherie Priest sok-sok díjra jelölt regénye összességében ugyan nem annyira letaglózó, mint lehetne, de mind az alapötlet, mind a megjelenését követő sikerszéria van olyan érdekes, hogy bővebben foglalkozzunk vele. Norfrentől pontosabban megtudjuk, miért.

•

Pár szó az írónőről: Cherie Priest 1975-ben született Floridában, jelenleg Seattle-ben él. Pályafutása a 2000-es évek elején kezdődött, eddig kereken egy tucat könyvet és ugyanennyi novellát mondhat magáénak, és ezek alapján a gótikus horror és sci-fi határmezsgyéjére sorolják be. Talán ez az a pont, ahová érdemes beszúrni az írónő honlapjának címét (http://www.cheriepriest.com), ahol a szárazabb tényeken és adatokon túl a blogját is olvasgathatjuk, illetve megtudhatjuk, hogy három újabb könyve is előkészületben van: saját bevallása szerint egy urban fantasy és két steampunk. Eddigi alig évtizedes írói pályafutása legsikeresebb alkotásának azonban a Boneshakert tartják. Az alternatív történelmet, léghajókat és egyéb steampunk kellékeket felvonultató mű eddig egy Hugo- és egy Nebula-díj jelölést tudhat maga mögött, valamint egy Locus- és a nálunk nemigen ismert amerikai PNBA-díjat. A könyv hét fordítást ért meg eddig, a világnyelvek mellett a cseh és lengyel olvasók is anyanyelvükön merülhetnek el benne. Mindezek alapján kellően felajzva estem neki a könyvnek.

Miről szól a regény egy mondatban? Egy tizenöt éves önfejű kamaszfiú beszökik egy mérges gázzal és zombikkal elárasztott, lezárt városba, ezért szintén önfejű anyja utánamegy, hogy némi segítséggel kihozza, majd zárásként fanyar és megkérdőjelezhető családi happy end következik.

Ha komolyabban akarunk beszélni a tartalomról, akkor kezdjük az előzményekkel. Az 1860-70-es években az amerikai polgárháború már két évtizede tart, Alaszka pedig még az orosz birodalom része. Az oroszok megbíznak egy seattle-i feltalálót, Dr. Levicius Blue-t, hogy építsen nekik egy különleges, vakondokszerű, hatalmas és önjáró fúrógépet, amivel elérhetnék a sarki jégtakaró alatti aranymezőket. A próbaút azonban nagyon félresikeredik: a szerkezet romba dönti Seattle egy részét, a nagyobbik baj viszont az, hogy valamilyen földalatti repedést is megnyit, és ebből egy blight nevű mérgesgáz tör fel – fordítsuk talán üszökgáznak. Ez a nehéz, talajközelben maradó gáz az emberek nagy részét megöli, egyesek azonban kannibál zombiként vegetálnak tovább.

(A „zombi” szó a köztudatban és az irodalomban, filmekben csak a The Day of the Living Dead című 1968-as horrorfilm óta terjedt el, így ez a 19. században játszódó könyv sem használja – itt a nevük rotten, magyarul legyen mondjuk rohadók.)

A város köré hatalmas falat emelnek, ami a nehéz üszökgázt ott tartja, az emberek pedig elmenekülnek, meghalnak vagy élőhalottá változnak. Az elzárt városban azonban él egy furcsa, szedett-vedett népség is a romok között, zsilipajtók és szűrök mögött, vagy gázmaszkkal az arcukon, kint a szabadban.

Innen indul a cselekmény. A történtek után tizenhat évvel Blue özvegye, Briar Wilkes és fia, Ezekiel „Zeke” a külvárosban élnek eléggé szűkösen. Zeke mindenáron pontosan tudni szeretné, mi történt tizenhat évvel korábban, és mi volt néhai apja szerepe, akit az emberek ma felelősnek tartanak a katasztrófáért. Mivel az anyja nem hajlandó elmesélni neki részletesen a történteket, Zeke elhatározza, fényt derít az eseményekre és tisztázza az apját. Ezért egy barátja segítségével beszerzi a szükséges kellékeket, és egy csatornán át besurran az üszökgázzal elárasztott, élőhalottakkal teli városba. Amikor erre Briar rájön, azonnal elindul utána, bár ő már kénytelen Clyde kapitány léghajóját használni. Ezzel a kaland mellett kezd kibontakozni anya és fia konfliktusos története is. Zeke a család régi házához igyekszik, Briar utána, de mindkettőjük útja a titokzatos Dr. Minnericht felé tart, aki az itt élők kiskirálya, és zsoldosokkal körülvéve ügyesen manőverezik a különféle érdekcsoportok között.

A felváltva két szálon futó cselekmény során Briar emlékeiből és a kezdetben sokat balfácánkodó Zeke kalandjaiból lassan megismerjük a múltat. Mindkettőjüknek akadnak társai és segítői, akikkel együtt bujkálva vagy menekülve haladnak házról házra, hol a pincelabirintusokon, hol a tetőkön át egy-egy szigetelt menedékhelyre, ahol gázálarc nélkül megpihenhetnek, és furcsábbnál furcsább alakokkal ismerkednek össze. Akadnak itt bőven rejtélyes egzisztenciák, vannak, akik üszökgázból készítenek kábítószert, és léghajóval csempészik ki a lezárt városból, a kínai kolónia hatalmas fújtatókat üzemeltet és friss levegőt pumpál a magas kéményeken keresztül az épületekbe, és még sorolhatnánk. Minden sarok mögött veszély leselkedik, és ez a hitchcocki folyamatos feszültség fontos szerepet játszik abban, hogy a látszólag egyszerű cselekmény leköti az olvasót.

Cherie Priest egyáltalán nem fukarkodik a leírásokkal, nagyszerű hangulatot adva ezzel a könyvnek, ráadásul erős karaktereket alkotott. A szereplőkből és a környezetből sikerült eléggé lebilincselő ötvözetet alkotni, a végén természetesen a kötelező csúcsponttal, ahol minden főszereplő összejön, a rosszak megkapják, ami jár nekik – aztán zuhanás. Számomra kissé furcsa véget ért az egész. Mindent megnéztünk, oltsuk le a lámpát, anya és fia szépen hazamennek. „Véget vetnek a zenének / hazamennek a legények”, ahogy az ismerős vers mondja. Mert végül is mit ért el Briar és Zeke azzal, hogy találkoztak, és megnézték a régi házukat? A családi összhang szempontjából kétségkívül hasznos kirándulás volt, a kezdetben tacskó tinédzser Zeke is érettebb lett. Az írónő néhány magyarázattal is adós maradt. Mi tulajdonképpen az üszökgáz, miért nem terjed tovább, máshol miért nem tör a felszínre? Egy ilyen egyedi esetnél miért nem sereglettek oda a tudósok Amerika és a világ többi részéről?

Bár eddig inkább pozitívumokat írtam a könyvről, valamiért mégsem állt össze az egész. Érdekes alkotás, de valahogy nincs sava-borsa. Talán több kulmináció, fordulópont kellett volna? Nehéz megfogalmazni. Talán egy második olvasás lendítene a dolgon. Jómagam nem vagyok nagy zombirajongó, de szerencsére bármennyire is lényeges a szerepük a könyvben, nincsenek eltúlozva, nem rájuk van kihegyezve az egész.

A Boneshaker összességében jó könyv, de nem kiugró, volt már jobb is a kezemben – ha pontozni kellene, úgy 7-et kapna 10-ből. Azoknak ajánlanám, akiknek bejönnek a hosszasan gombolyodó és részletekbe menő leírásokban bővelkedő könyvek.