Bizonyos játékokról nagyon könnyű úgy mesélni, mintha könyvek vagy filmek lennének, és az endless időszakos rovata pont ezekkel foglalkozik (elegánsan mellőzve a technikai részleteket). Ezúttal egy majdnem húsz éves klasszikusról lesz szó: Tapsi ismertetőjében szó esik a késő középkor sajnálatos közbiztonságáról, a szentek, templomosok, alkimisták és lovagvárak varázsáról, és arról, hogy akkor is szórakoztató egy játék, ha öklömnyi pixelekkel jön el a világvége.

•

Mindig is pocsék voltam földrajzból, de valamikor a kilencvenes évek végén felébredtem egy kivilágított német autópályán, láttam, hogy a következő leágazás Kassel, és tudtam, hogy még nagyon sokáig el kell viselnem azt az Ikaruszt. A mai napig tisztában vagyok vele, hol van Flensburg, és egész határozott elképzeléseim vannak arról, merre lehet Kölnből tovább hajózni. Persze tekintve, hány órát töltöttem a Darklands térképe előtt, az lenne a meglepő, ha ez nem így lenne.

A Darklands című játékot 1992-ben adták ki, de még mindig előszedem pár évente, és játszom vele néhány hetet. A megjelenés dátuma persze látszik is rajta: 300×200-as felbontásban öklömnyi pixelek hajigálnak egymásra öklömnyi pixeleket, és néha harc közben hirtelen olyan színskálára vált az egész, hogy az ember szeme kiég a pink páncélzatoktól (olvastam ám azóta, hogy ez egy bug, de mivel csak úgy lehet kiküszöbölni, hogy az ember visszatölt valami régebbi, színhibátlan mentést, ezért mondjuk egy frissen agyonvert boszorkányszombat után én inkább igyekeztem megbarátkozni új, UV-zöld hajú hőseimmel). Az akvarelles háttérképek még ezen a felbontáson is hangulatosak, én a legtöbbjüket kifejezetten szerettem.

A történet maga egyszerű: egy négyfős társaságot rakhatunk össze és irányíthatunk, akik a Német-Római Birodalom  teljesen tetszőleges városából elindulhatnak világgá a XV. században – és esetleg megakadályozhatják a Világ Végét is, bár például akitől a játékot kaptam, úgy játszott vele évekig, hogy nem talált el az Apokalipszis Kastélyáig, nem győzte le Baphometet, és mégis imádta az egészet.

A parti eleinte gyenge, mint a harmat, és szegény, mint a templom egere, így (szólott a készen kapott stratégia) eleinte érdemes éjszaka rablókat ölni a városban, attól egyrészt népszerűek leszünk, másrészt el lehet adni az ócska holmiikat (persze csak miután legalább olcsó holmikkal felszereltük volt magunkat). Persze óvatosnak kell lenni, mert a rablók agyonütnek, és a városi őrség is megkergethet, de idővel amikor egyszer épp a véres fuszeklit adjuk el a piacon a mindenesnek, megtörténik majd a csoda, és valamelyik árus ad Küldetést.

A küldetéshez pedig utazni kell. Szülővárosunkat elhagyva előttünk a vadon: a vaddisznók legázolnak, a farkasok megesznek, a rablók agyonvernek, a boszorkányok megmérgeznek, aztán jönnek a megelevenedett vízköpők is (akik a levegőből lecsapva ragadják el szerencsétlen társainkat), a Barkas-forma óriáspókok, a két lábra emelkedő, egyáltalán nem pöttyösgyík forma szalamandrák, és a szintén légitámadásként ránk törő Vad Hajsza agancsos ógermán rettenete – öröm lehetett turistának lenni ebben a korban. És akkor még a bunkó földesurakról, a kivagyi papokról, az útonálló alkimistákról és a kirekesztő huszitákról nem is beszéltem, pedig azok képesek tízen nekiesni négy nőnek csak azért, mert nincs elég csehszlovák fejük.

Ennek ellenére utazni a legjobb az egészben; bemenni minden faluba és várba, teljesíteni a küldetéseket, és közben keresztül esni a legkülönfélébb tereptárgyakon – hegyi remete, erdei remete, törpebarlang, rablóbarlang, kripta, pogány kőkör, sátánista kőkör, sátánista falu, a környéken dúló sárkány, és ami még csak lehet. Sok minden.

Jellegzetes küldetés a rablólovagok kiirtása, bár néha vicces, amikor Gdanskban bízzák vele meg az embert, mert őket annyira sanyargatja a közeli Basel mellett az a gonosz Ritter, hogy attól már békésen enni sem tudnak. De nagyon hangulatosak a bánya-küldetések is, ahol a törpék ellen fellázadt koboldok szabadságharcától kezdve minden akad, bár kevés idegesítőbb dolog van, mint amikor egy négyszintes bánya legalján omlik össze a program.

A játék fő szála a sátánista haderők agyonverése. A következő boszorkányszombat helyszínét és időpontját általában a sátánista falvakban lehet megtudni (elég bemenni egy falusi templomba, és érdeklődni a hittételeikről, és ha nagyon gyanús dolgokat mondanak, akkor sátánisták, és agyon kell ütni őket), de néha teljesen esélytelen, hogy átloholjunk a térképen két hét alatt. A boszorkányszombat megfékezése után már tudjuk, hol a gonosz templomosok kolostora, a templomos kolostorból pedig eljuthatunk az Apokalipszis Kastélyába, és nyerhetünk egy kis időt a világmindenségnek. A játék még itt sem ér véget, ezután is addig bolyongunk, amíg csak akarunk – nagy történetszál onnan már nincs, vagy legalábbis nekem még senki sem mondta, hogy talált volna olyat, de rablólovagok, koboldok, sárkányok így is akadnak.

Szerettem, hogy a parti tagjai mind több tucat dologhoz értenek, és nem szintet lépnek, hanem fokozatosan (egészen pontosan száz fokozaton) fejődnek abban, amit épp használnak – szúrófegyver, vágófegyver, zárnyitás, alkímia – lassan, fokozatosan, de ugyanakkor célzottan fel lehet építeni a társaságot, és nagyon eltérő dolgokat is ki lehet hozni belőlük.

A világ erősen mágikus és erősen keresztény: ez egyrészt a már említett fő történetszálon is látszik, másrészt azon is, hogy a varázsláshoz legközelebb álló dolog itt az ima. Városokban, kolostorokban megtanulhatjuk szentek legendáit, és ha méltók vagyunk hozzájuk, imádkozhatunk hozzájuk csodáért – rendszerint úgyis a legrosszabb pillanatban tagadják meg. A „varázslat” másik fajtája az alkímia: csodálatos főzeteink a gyógyítástól a robbantásig sok mindenre alkalmasak, de itt is sokat kell loholni a legjobb receptekért.

Oldalakon át tudnék még lelkendezni a világképről, a hangulatról, és arról, hogy milyen iszonyatosan jó lett volna, ha tényleg folytatják, és megcsinálnak még hozzá más országokat, vajon a magyar várurak tényleg hanyatt dobták volna magukat, ha Szent Istvánhoz imádkozunk? Sosem tudjuk már meg. De ez a játék még közel húszévesen is elbűvölő.

Nálam most épp valami gond van a programmal, úgyhogy innen szedtem le képeket: klikk.