Eső, neonfény, evőpálcika, noir: Jack folytatja a zsánerekkel foglalkozó sorozatát, és ezúttal a japán meg az amerikai filmek összefonódását vizsgálja. Kötelezően megnézendő filmlista azoknak, akik szeretik a távol-keleti hangulatot, a nyugati hekusok párharcát a keleti maffiózókkal, vagy egész egyszerűen a nyolcvanas években itthon kamaszodva mindig is nindzsák akartak lenni.

•

(Szerkesztői megjegyzés: a filmes tematika miatt a cikkben a Hepburn-féle átírást használjuk a japán nevekre.)

A Geekz blog írása  az 1989-es Fekete esőről két okból esett igen jól nekem. Az egyik a Szárnyas fejvadász-párhuzam, ami pár percnyi nagyon szórakoztató “jé, tényleg”-meditációt eredményezett. A másik pedig egy hosszabb gondolatmenet volt, amit a női főszereplő egyik mondata indított be:

Az ilyen szeretet-gyűlölet viszony sokáig tarthat.

Esetünkben ez 1854-ben kezdődött, amikor Matthew Perry admirális (nem keverendő a Jóbarátok Chandlerét játszó színésszel, haha) csatahajó-diplomáciája megnyitotta Japánt az amerikai kereskedők számára. Az ezt követő bő száz év történelméről nem kell mesélnem; ha kéne, rossz cikket olvasol. A második világháború után magához térő, régi-új Japán aztán épp olyan vonzó témává vált Hollywoodban, mint egy-két évtizeddel később Magyarországon is. Itt a nyolcvanas években lendült fel igazán az a Japán-mánia, aminek köszönhetően Gy. Horváth László minden kiadással bővülő Nindzsák könyve beépült a kisiskolások nem hivatalos kötelező olvasmányai közé, és jelen sorok írója a családi könyvtár olyan kötetein rágta át magát, mint a Szamurájok Horváth Tamástól (melyet nem meglepő módon nem olvasott újra azóta sem) és a Jakuzák Leonard Schradertől (melyet viszont többször is). Utóbbi jóval érthetőbb betekintést mutatott a japán néplélekbe:

Eiko Tanaka: Beszéltél Kennel? Rosszkedvű?

Harry Kilmer: Persze, hogy rosszkedvű. Azóta rosszkedvű, mióta elvesztette a háborút. Hiába próbálom meggyőzni arról, hogy nem az ő hibája, nem hisz nekem.

Meg voltam döbbenve, rendkívül meg voltam döbbenve, amikor rá kellett jönnöm, a Jakuzák 1974-ben jelent meg filmen – a könyvből halálosan egyértelmű volt számomra, hogy a történet a kilencvenes évek elején játszódik (kisiskolásként még nem számolgattam a főszereplők életkorát, ugye). Érdekes lehet, bár nem kapcsolódik tévedésemhez a tény, ki játssza a csak “vasarcú szamurájként” leírható japán hőst mindkét filmben: a kortalan (mert vasarcú) Ken Takakura.

A dolgok (a hősök, a bűnök, a motivációk) nem változnak Japánban, miközben Los Angelesben a világháborús relikviának számító Robert Mitchumot a Deckard-szerű Michael Douglas váltotta. Okozhatta ezt persze az is, hogy Japánban kevés nemzetközi szintű és/vagy angolul beszélő, amerikai filmben jól eladható színészt találtak. De nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Japánban (ahol nem változnak a dolgok) minden mindennel összefügg.

A legendás Magányos farkas és kölyke manga főhősét, Ogami Ittót hat filmben megszemélyesítő Tomisaburo Wakayama a Fekete eső gengszterfőnöke lett, a 70-es évek japán akciómozijainak sztárja, Sonny Chiba a kalligráfia évezredes művészetét és saját érzelmi viharait sűríti a párás ablakra írt névbe a Kill Billben… és ha már Tarantinónál tartunk, hozzuk szóba a Sukiyaki Western Djangót (célszerű megnézni a nyitójelenetet), amelyben Takashi Miike nó-színházat keverve spagettiwesternnel dolgozza fel a XIII. században született Heike Monogatarit:

A Gion szentély harangja minden dolog elmúlását kongatja.

Persze a western és a szamurájfilm első igazán híres találkozása 1961-ben történt, amikor a Testőrben Tatsuya Nakadai elővette a pisztolyát – számonra inkább ez jelképezi a japán középkor végét, mint a modernizáló Meidzsi-kor összes reformja.

Viszont eltértem a tárgytól, ami továbbra is az amerikai és japán kultúrák találkozása a gengszterfilmekben. A kilencvenes évek itt is mélypontot jelentett. A Fekete esőt követte a Michael Crichton könyvéből készült Gyilkos nap. Bár ne tette volna. A japán cég Los Angeles-i toronyházában történő csínytevéseket sokkal jobban kezelte Bruce Willis öt évvel korábban a Die Hardban,  mint a Sean Connery-Wesley Snipes páros. A Gyilkos nap minőségéről sokat mond, hogy megjelenik benne Tia Carrere, illetve Cary-Hiroyuki Tagawa is (utóbbi természetesen mint negatív szereplő). Emlékszel rá, a MacGyvertől a Miami Vice-ig mindenhol ő játszotta a gonosz ázsiait, mielőtt befutott és a Nash Bridges hadnagya lett. Amerikai rendőrsorozatban egy körzet nemfehér hadnagyának lenni, mi lehet ennél biztosabb és kényelmesebb munka egy színész számára.

Az ezredfordulón viszont megjelent két film, melyekben az erőszak a korábbiakkal ellentétben nem látványelem volt, hanem közeg, ahol a főszereplők léteztek, és eszköz, amivel kommunikáltak. A helyszín ismét az Egyesült Államok, de most Jim Jarmusch New Yorkja. A Szellemkutya néger szamurája ugyanúgy száll szembe egy maffiaklán maradványaival, mint Toshiro Mifune tenné bármelyik Kurosawa-filmben (vagy éppen Clint Eastwood Sergio Leone spagettiwesternjében. Mondom én: minden mindennel összefügg), miközben low-key hip-hop dünnyög a háttérben és a Hagakure idézetei központozzák a cselekményt:

Az idő sodrát nem lehet megváltoztatni. A világ végéhez közeledve a társadalom egyre romlottabbá válik – ez a dolgok természetében rejlik.

A Hagakure, a busidó, a szamurájok és jakuzákra húzott erőszakos férfiromantika lehet a kulcs. A nézők megtörhetetlen, szigorú erkölcsök és szabályok szerint élő és cselekvő, de mindenképpen pozitív hősöket akartak. Sőt, talán jellemfejlődést is. Ezért kevesen tudnak mit kezdeni Takeshi Kitano Fivérével: az Amerikába száműzött és ott karriert csináló, az emberölést a lélegzetvétel természetességével végző, majd harcban elbukó jakuza története túl jól sikerült.

A japán erőszakkultúra körülbelül a Fivérrel egy időben kezdett anakronizmussá válni. Helyette megkaptuk a Halálos iramban: Tokiói hajszát, és ha távol-keleti film megy a moziban manapság, akkor az CGI-jal tömött, látványos, de sekélyes “kínai harcosmese” lesz. Akkor is, ha cowboyok és nindzsák harcolnak benne egymással. Ken Watanabe volt az utolsó reményem, de sajnos sosem fogom őt látni, amint katanával és .45-össel rak rendet az esőben, éjszaka. A szimpatikusan szociopata japán harcosok neo-noir leszámolásai kimentek a divatból.