Mi történik, ha valaki értő kézzel remixeli a huszadik századi hősmítoszokat? Megszületik az utóbbi évtized egyik legérdekesebb képregénysorozata. Mivel a Planetary az endless két őstagja számára is alapmű, brainoiz ismertetője után rampion szubjektív utóhangban adja meg a lecsengést. A sok szövegre való tekintettel megkérjük olvasóinkat, készítsenek be hideg élelmet, és kellemes olvasást kívánunk.

•

Warren Ellis, a Red Bull-függő képregényzseni munkássága évek óta rendszeres téma az endlessen, sőt az oldal régi inkarnációján egyszer már a Planetary című sorozatát is ajánlottuk egy nagyobb áttekintés részeként. A széria akkor körülbelül a kétharmadánál járhatott – belegondolni is ijesztő, de még az előző évezredben, 1999 elején debütált (sőt egy önálló, kurta előzetes már korábban felvezette), mégis 2009 végéig kellett várni, mire megjelent az utolsó epizód. Azóta kijött az utolsó gyűjteményes kötet is, szóval semmi akadálya, hogy ismét megvizsgáljuk, és már összességében értékeljük a sorozatot.

Röviden: a Planetary egy kifejezetten ötletes és szórakoztató képregény, ami a szuperhősök mítoszát keveri a pulpmagazinok és a 19. századi kalandregények világával, a science fictionnel és a B-filmekkel, miközben nagyon sokat utalgat, remixel és újraértelmez, mindezt sokszor enyhe humorral és iróniával.

És most vegyük szemügyre hosszabban is.

A Planetary főhőse Elijah Snow, aki kedveli a hófehér öltönyöket, és pontosan egyidős a huszadik századdal, bár ez nem látszik rajta. A történet kezdetén már nagyon régóta aszalódik a nevadai sivatag közepén egy lerozzant büfében, amikor felbukkan egy csinos, fiatal hölgy a semmiből, és káprázatos fizetésért munkát ajánl neki a Planetary nevű titokzatos szervezetben. Snow bólint, ezzel pedig megkezdődik a tárlatvezetés a pulp- és képregényvalóságok titkos történelmében.

A Planetary mint szervezet független ügynökségekből áll, és a titokzatos Negyedik Férfi vezeti. Pénzük mint a pelyva, irodáik a Föld minden fontosabb városában megtalálhatóak, mégsem tud róluk senki. Ez nagyon is jó így, hiszen gyakorlatilag a szuperhős-képregényekből ismert világ problémamegoldói és háttérmunkásai („The Archeologists of the Impossible”, mint a sorozat alcíme mondja), akiknek bejárásuk van a kulisszák mögé, ahol néha bizony ki kell takarítani, ha valami nagyon kellemetlen dolog történt. És kellemetlen dolgok – értsd: betüremkedő alternatív valóságok, óriásszörnyek, bosszúálló halott rendőrök, idegen relikviák, mítoszokat hackelő tudósok és egyebek – viszonylag gyakran bukkannak fel a Planetary világában.

Mint minden rendes Titkos Szervezetben, itt is akadnak különleges képességekkel rendelkező figurák, akik a kivonulnak a terepre. A már említett Elijah Snow gyakorlatilag halhatatlan, kontrollálni tudja a hideget, továbbá évtizedek hiányoznak a memóriájából. Két olyan társat kap, akik már régen a szervezetnek dolgoznak. Egyikük a már említett csinos hölgy, Jakita Wagner, aki káprázatos gyorsasággal képes száguldozni, és ha úgy hozza a szükség, puszta kézzel aprít szét egy tankot. Társa, a Dobos (the Drummer), vagyis  A Dobos, a csodagyerek, aki egészen különös viszonyban áll mindennel, ami információ, úgy beszélget a gépekkel, mint más az emberekkel (és viccből extradimenzionális pornóadót fog be a szállodai tévéken, bár ez most lényegtelen).

A sorozat tehát első pillantásra szuperhősös-akciócsoportos klisének tűnik, de ez a benyomás hamar elmúlik.  A három főhős nagyon ritkán használja az adottságait, inkább szemlélődnek és elemeznek, és akadnak ugyan látványos verekedések, de nem hangsúlyosak. Ha úgy vesszük, akkor a Planetary szöges ellentéte Ellis ezzel egy időben indult szuperhősös sorozatának, az Authoritynek, ami ugyanebben az univerzumban játszódik, és néhány szereplő révén kapcsolódik is. Az Authority viszont nem kispályázik, hősei inkább városokat gyalulnak le, ha kozmikus összeesküvés fenyegeti a világot.

A történet eleinte teljesen különálló epizódokból áll, ahol Snow a társaival együtt nyomozni indul, és rendet rak. Az epizódok nem csak történetükben, hanem hangulatukban is markánsan eltérnek egymástól. Erre külön ráerősítenek a mindig témához kapcsolódó vizuális megoldások, mint a képregénybe ékelt ponyvaregény-részletek, a filmtrükköket idéző rajzok vagy a borítókkal folytatott játék. A Planetary minden füzete hangulattól függő logót és borítót kapott, például a hidegháborús rész a tárgyalt kor scifi-plakátjait idézi, a James Bond-hangulatú epizód egy nagyon furcsa James Bond-filmre hasonlít, és így tovább.

Érdemes megnézni a Planetary eredeti pitchét (kiadónak szánt tervezetét)– itt még szó sincsen átívelő történetszálról, a képtelen világ régészei mindig one-shot ügyekben nyomoznak (“egy epizód olyan, mint egy  kislemez a popiparban”), és ez kezdetben valóban így is történt. Aztán elkezdtek gyűlni a visszatérő szereplők és fordulatok, kiderült, mi történt a Planetary egykori harmadik tagjával, lassan formálódni kezdett az igazán nagyívű cselekmény, beütött egy orbitális csavar, és összeállt a kirakós.

Érdekes módon ez az a pont, ahol a Planetary elkezdett leülni. Itt, ahol már az összefüggő történettel kellett volna foglalkoznia, hirtelen visszatértek a karakterközpontú, különálló epizódok. Ezek önmagukban továbbra is jók, és természetesen bővítik a Nagy Sztorit – ilyen A Dobos története vagy a főgonoszok eredetmítosza –, de inkább csak a háttér színesedett. Aztán egyszer csak elértünk a végéhez, az utolsó két részben villámgyorsan lerendeződött a konfliktus, és az epilógus elvarrta a maradék szálakat is.

Azt azért tegyük hozzá, hogy a Planetary befejezése leginkább ahhoz képest csalódás, amit a történet felütése és kibontása ígért. A sorozat egy ponton (legalábbis szerintem) közel állt ahhoz, hogy kissé Alan Moore-os módon kombinálja össze a képregények és a pulp mitológiáját valami egészen elvont dologgal – de az is lehet, hogy egész egyszerűen túlmisztifikálom a dolgot. A befejezés sokakban hagyott hiányérzetet, habár nekem személy szerint így sincsen komoly problémám a Planetary egészével. A probléma gyökere talán az lehet, hogy azok a csúcspontok, amelyek más képregénynél a végjátszmában kerülnének elő, itt nagyjából a sorozat felénél megvannak, és ezek olyan magasra teszik a lécet, amit utána talán csak leverni lehet.

Mindezek ellenére a Planetary az a képregény, amit minden adandó alkalommal lelkesen ajánlok bárkinek, illetve az egyetlen, amiből rendszeresen újraolvasok epizódokat. Nyilván elfogult vagyok, mert imádom a korai 20. század ponyvahőseit, akik Ellis értelmezésében a szuperhősök elődei. Tetszik az elmélet, hogy a Doc Savage-, Árnyék-, Tarzan-szerű pulp-karakterek (és felmenőik, mint Sherlock Holmes) tulajdonképpen ugyanazt a szerepet töltik be a maguk világában, mint a későbbi köpönyeges igazságosztók a modern korban.

A Planetary univerzumában egyébként – habár a nemrégiben megszűnt Wildstorm a nagy DC imprintje volt – nincsenek nevesített szuperhősök. Ez nem jelenti azt, hogy ne tűnnének fel: a Planetary olvasásának egyik rendkívül szórakoztató része, amikor az ember rájön, éppen melyik jól ismert hős alteregója teszi tiszteletét (vagy múlik ki sajnálatos módon).

Az igazán nagy DC-s nevek a főszálhoz nem tartozó extra kötetekben azért felbukkannak. A Planetary/Batman: Night on Earth a hiányzó Denevérembert rögtön több példánnyal is pótolja, a klasszikus nyomozófigurától a hatvanas évek sztreccsruhás Adam Westjén át Frank Miller Bruce Wayne-jéig. A Justice League of America/Planetary az úgynevezett „Elseworlds” füzetek tagja, ahol egy-egy történet erejéig a már jól ismert szuperhősök teljesen kifordított szerepekben és világokban tűnnek fel. A JLA-triász (Superman, Wonder Woman és Batman) itt a világot uraló és velejéig romlott Planetaryvel száll szembe. A harmadik kötet, a Planetary/Authority pedig a már említett másik szupergrupphoz kapcsolódik. A történet a két Ellis-széria szereplőit hozza össze H.P. Lovecrafttel, az alternatív valóságokkal és rengeteg gusztustalan csápos szörny inváziójával.

A fentiekből következik, hogy a Planetary önmagában is megállja a helyét, nem kell elhelyezni egyik képregényes univerzumban sem. Az utalások felismerése nem kötelező, hanem plusz szórakoztató elem, és saját tapasztalatból mondhatom, hogy egészen más megvilágításba kerül egy epizód, amikor több év késéssel leesik, a szereplők melyik ismert képregény karaktereiből mutálódtak.

A Planetary utólag megítélve klasszikus szerelemprojekt lehetett mind Ellis, mind Cassaday számára, amit egyéb munkáik mellé szorítottak be, amikor csak idejük engedte. Ennek az egyik nagy hátránya  azonnal egyértelmű, ha azt vesszük, hogy ez a 27 rész nagyjából tíz év alatt jelent meg, és egyes számok között nem egyszer több mint egy év is eltelt – az utolsó epizód és az epilógus között konkrétan három (lásd ezen a remek szemléltető idővonalon). Az ilyen örömmunkák másik nagy csapdája, amikor kötelességgé válnak vagy nem várt nehézségek merülnek fel. A Planetary készítése valószínűleg nem lehetett zökkenőmentes, legalábbis az állandó késésekből és Ellis utólagos reakcióiból ítélve (még a legutolsó epizód megjelenése idején írta a blogján, hogy nem sok kellemes emléke maradt a sorozatról), és ki tudja, talán ennek köszönhető a sok töltelékepizód a vége felé. Olvasói szempontból persze az a lényeges, hogy nem rontották el, még rendesen be is fejezték, így most már nyugodt szívvel lehet további mit sem sejtő áldozatokra tukmálni.

Így a vége felé ne feledkezzünk meg a megvalósításról sem. John Cassaday rajzai letisztultak és szépek, Laura DePuy színei tökéletesek, a borítókról pedig már esett szó.

A magam részéről a történetvezetés hibái ellenére a Planetaryt csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti az ötletes sztorikat, a fanyar humort, a popkulturális utalások kibogozgatását és érdekli a huszadik század titkos történelme.

Szubjektív utóhang rampiontól:

A Planetary az elmúlt tíz év egyik legnagyobb dobása. Alapkoncepcióját tekintve hasonló áttörés, mint a Watchmen volt a nyolcvanas évek végén, a Sandman pedig a kilencvenes években: a szuperhős-mitológia újraolvasása a korszellem sugalmai alapján. Míg a Watchmen a hidegháborús neurózist hangszerelte át mutánsokra, a Sandman pedig az urban fantasy előretörésének örökbecsű emlékműve lett, addig a Planetary a 9/11 környékén elszabadult globális technokáosz filozofikus, költői kommentárja. Ugyanerről a technokáoszról szólt persze Ellis korábbi eposza, a Transmetropolitan is, de a Planetary a Transmettel ellentétben már kidobja a kukába a nyolcvanas évek szörnyű örökségét, az amúgy is önparódiába süllyedt cyberpunk kliséket, és megdöbbentő húzással feloldja a technológia és a mágia közti hagyományos ellentétet. A Planetary transzdimenzionális kémtörténet, mutánsokkal – a Planetary a mindenhatóságért küzdő, cinikus ősmágusokról szóló neo-eposz – a Planetary óda a végtelen kozmoszhoz, ahol a varázslattá vált technológia a csoda és a rettegés elképzelhetetlen birodalmait nyitja meg az emberiség számára. Ha Hollywoodnak egyetlen csigolyája is volna, nem az Avatarral torkoztatna minket SF örve alatt, hanem rászabadítaná az egész Wetát a Planetary-univerzumra.

Mindettől függetlenül, illetve mindennek ellenére a Planetary, mint arra brainoiz is utal, egyben az elmúlt évtized egyik legnagyobb csalódása. Ellis nagy hibája, hogy feleúton megunja a sztorijait, és az elején olyan magasra teszi a lécet a hangulattal és az alapkoncepcióval, hogy nem marad anyaga a lezáráshoz, lekerekítéshez. Mindkét alapműve egyszerűen unalmassá válik a közepe táján. De ez mit sem változtat a tényen, hogy Ellis mitológiateremtőként a brit zsenik panteonjának oszlopos tagja, a Planetary pedig kötelező olvasmány mindenkinek, aki kicsit is szereti a fantasztikumot.

Végezetül hadd említsem meg én is a színekért felelős Laura DePuy-t, aki díjat nyert a Planetaryn végzett munkájáért; Ellis és Cassaday víziói az ő színei révén telnek meg azzal a földöntúli szépséggel, ami a szériát mindörökre emlékezetessé teszi.

A Planetary kötetei:

Volume 1: All Over the World and Other Stories
Volume 2: The Fourth Man
Volume 3: Leaving the 20th Century
Volume 4: Spacetime Archaeology

Planetary: Crossing Worlds (a három különálló crossover-sztori egyben)

Időközben megjelent az Absolute Planetary volume 1 is, ami az első 12 részt, a preview képregényt és az első rész forgatókönyvét szedi össze, az Absolute-sorozat exkluzív, keménykötéses és nagyméretű formátumában.

Linkajánló:

Ez pedig egy Planetaryhoz kapcsolódó oldal, rengeteg kiegészítéssel, plusz információval és elemzésekkel:
http://home.earthlink.net/~rkkman/frames/index.html