A Hyperion az a Magyarországon méltatlanul elhanyagolt könyv, amit nem lehet elég sokszor bemutatni. Az endless induláskor már megtettük egyszer, de azóta nagyon sok év eltelt, ideje hát elővenni az ismeretőnket a gigantikus technobarokk űroperáról. (A cikk végén bónuszként a The Fall of Hyperion kivonata, linkkel a kritikára.) A szó ezennel rampioné.

•

A Hyperion elég régen jelent meg, de hál’ istennek magyarul is hozzáférhető (Békési József nagyszerű fordításában) (ami most nincs előttem, ezért angolul fogom idézni a neveket), és miután jókora késéssel végigolvastam a Hyperiont (barátaim unszolására, akik extázisban adták kézről kézre a példányomat, és azzal fenyegettek, hogy elmesélik az egészet), úgy éreztem, muszáj pár sort írni, ha másért nem, figyelmeztetésképp, hogy aki netán lemaradt róla, az próbálja meg izibe beszerezni.

Dan Simmons horroríróként már tisztes hírnévre tett szert, amikor 1989-ben egyszer csak előrukkolt ezzel a megalomán neobarokk horror/fantasy űroperával, amely azóta kvartalógiává (vagy hogy a fenébe is hívják a négyrészes trilógiát [tetralógia – a szerk.]) dagadt, és íróját rögvest a legnagyobb kortárs sci-fi szerzők panteonjába katapultálta. Egyébként a kötetek közül az első kettő (a Hyperion és a Fall of Hyperion), mint látni fogjuk, gyakorlatilag egyetlen regényt alkotnak, ezért érdemes egyszerre beszerezni őket, hacsak nem akar az ember heteket-hónapokat kellemesen sajgó, mardosó kíváncsiságban eltölteni.

Miért is?… Valamikor a messzi-messzi jövőben vagyunk, az emberi Hegemónia uralja a csillagokat, és egyre újabb kolóniákat szippant be teleport-kapukkal összekötött óriásrendszerébe, melyet egy önálló életre kelt, MI-társadalommá változott számítógépes rendszer, a TechnoCore tart össze. A Hegemónia a regény kezdetén épp összeomlani készül: támadásba lendülnek a perifériáin tanyázó furcsa idegenek, az Ousterek, és többen azt rebesgetik, hogy a TechnoCore le akar szakadni az emberi civilizációról. Az elszabaduló káosz közepette hét zarándok indul útnak egy fából készült katedrális-űrhajón a Hyperion bolygó felé, ahol a Shrike nevű nem evilági, csupafém gyilkológép tanyázik a titokzatos, antientrópia-mezőkkel védett Időkripták között. A Fájdalom Uraként is ismert lény időről időre zarándokokat fogad (mindig prímszámút), akik közül egy kivételével mindenkit lemészárol, a túlélőnek viszont teljesíti a kívánságát. Hét zarándokunk közül mindnek megvan a maga tragédiája, a maga kis keresztes hadjárata — s mialatt az út során elmesélik, mit kívánnának és miért, történeteikből lassan feltárul az olvasó előtt a Hegemónia világa, szembesülünk a Shrike-kal, és megsejthetjük, miféle politikai játszmák előzték meg a Hegemónián lassan végigsöprő kozmikus háborút. Időközben hőseink megérkeznek a Hyperionra, eljutnak a Fájdalom Völgyének bejáratáig, s mikor kihajnalodik, elindulnak a Shrike lakhelye felé, mint Dorothy kis csapata az Oz, a nagy varázslóban — és a könyv véget ér.

(A folytatás viszont minden jel szerint zseniálisan fogja össze és varrja el az egyes szálakat, libbenti fel a fátylat arról, hogy milyen erők is dolgoznak a háttérben, mi is a Shrike, és mit rejtenek a jövőből visszafelé utazó Időkripták.)

A Hyperion gyakorlatilag a Canterbury mesék koncepcióját emeli át egy sajátos űropera-környezetbe. Zseniális ötlete, hogy az egyes történetekben a populáris műfajok valóságos arzenálja vonul fel: horror (a Pap története), háborús sci-fi (a Katona), melodráma (a Tudós), detektívregény (a Nyomozó), szerelmi történettel megspékelt politikai intrika (a Konzul), sőt akad egy dekadens művészregény is (a Költő). Mindehhez vegyük hozzá Simmons horroron edzett, erőteljes stílusát, beteg ötleteit az űrhajó-méretű fákról, elektromos viharok által szaggatott fémerdőkről és avatár-szerű gyilkológépekről, és máris előttünk a 90-es évek egyik legnagyobb sci-fije.

Figyelmeztetés: a könyv rögtön a mélyvízbe dob, vagyis úgy tesz, mintha már eleve ismernénk az idegen világ intrikáit és fogalmait — ez zavaró lehet, de érdemes kitartani, mert a későbbiekben minden szépen kiderül. Hajrá!

Megjegyzés: a Hyperion magyarul két kötetben jelent meg a Cherubionnál, Titánok lázadása, ill. A Fájdalom Ura címmel.

The Fall of Hyperion

A cikk második része a Hyperion folytatásának és lezárásának kritikája, ennélfogva nem csak spoileres, hanem megaüberspoileres. Ezért választottuk azt a megoldást, hogy a Tovább gombbal minden érdeklődőt saját felelősségre az archívumba igazítunk, ahol a The Fall of Hyperion teljes ismertetője lapul.

Tovább a cikkre

(Azoknak, akik még nem olvasták a Hyperiont, de szeretnék, és tervezik a The Fall of Hyperion beszerzését is, következzen pár nem spoileres részlet rampion cikkéből:)

A Hyperion olvasásakor annyit tudtam, hogy a folytatás majd minden titokról fellibbenti a fátylat, minden szálat elvarr, méghozzá olyan meglepő fordulatokkal, olyan eleganciával, hogy az embernek csak úgy gúvad a szeme. Nos hát, megérkezett a könyv, elolvastam, és… Azt kell mondjam, a hírek nem tévedtek.

A Fall of Hyperion kevesebb, mint egy folytatás, de több, mint plusz negyvenöt fejezet. A fő eltérést a perspektíva-váltás jelenti: a második kötetben hirtelen felbukkan az új főszereplő, „Severn”, aki itt ugyanazt a szerepet játssza, mint az első kötetben az utazás: ő fogja össze az egyre durvábban széttartó cselekményszálakat (sokszor nem is teljesen meggyőzően, de ez nem olyan fájdalmas). Ez az „új alap” lehet talán a fő ok, hogy külön regénynek tekintsük a két részt. No, hát csupa fény és ragyogás és szuperlatívusz — és megérdemelten.

A Hyperionnak nemcsak az eleje a kilencvenes évek egyik legnagyobb sci-fi-je, hanem a vége is.