Árva fiú, mágusnevelde, vándorszínészek, mindez egy trilógia nyitódarabjaként, ismerős? Túlságosan, de mégis stimmel a végeredemény. Rorimack kiváló elemzése bemutatja, miként születhet remek fantasy magas klisétartalmú alapokból.

•

Ennek a könyvnek nem szabadna működnie. Először is: hétszáz oldalas féltégla, és naná, hogy egy trilógia első része. Másodszor: csomót kell lapozni mindenféle ajánlásokon át, mire elérünk magához a szöveghez. Card, McCaffrey, Le Guin, Sawyer, Hobb – az ember már valahol várná, hogy Tolkientől is talál pár lelkendező sort. Harmadszor pedig a történet főhőse maga a megtestesült fantasy-klisé: okos, ügyes, tehetséges, mágus, zenész, harcos, és persze megkeseredett, zord férfi. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Szél neve nagy része egy varázslóiskolában zajlik, akkor még hihetetlenebbnek tűnik, hogy ott kuporgunk éjjel kettőkor és még belevágunk a következő fejezetbe.

Rothfuss – vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol.

Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy faluból, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízelt lábú masinák – a babonásabbak a Chandriánt emlegetik.

Nem kelnek azonban útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között játszódik. Itt mondja tollba életét Kvothe, kit első mestere E’lirnek, első szeretője Dulatornak, a nép pedig csak Vérnélkülinek, Misztikusnak vagy Királygyilkosnak nevez…

És máris röppenünk vissza a gyerekkorba, ahol Kvothének aranyélete van. Apja és titokzatos származású anyja társulatot vezet, nem is akármilyet: kevés vándorszínész-kompánia vetekedhet az edema ruhhal, azzal a néppel, akinek minden tagja az úton született és a színpadon nőtt fel. A jóeszű fiú egykettőre magára szedi a mesterség (és a vándorélet) fogásait, és még az sem tudja lekötni teljesen, amikor egy szemfüles varázsló felfigyel a benne szunnyadó tehetségre, és elkezdi tanítani.

Azután bekövetkezik a tragédia: apja olyan titkok után próbált kutatni, amiket egyesek szerint bolygatni sem szabad. Kvothe az egyetlen túlélő, és az árva fiú hamarosan megkezdi harcát, hogy az erdőben bolygó vademberből újból civilizált lény legyen, aztán utcagyerekként túlélje Tarbean városát és végül bebocsáttatást nyerjen az Egyetemre. A mágusneveldében sincs könnyű sorsa, szokás szerint ellenfeleket szerez, és hiába remekel az egyes művészetekben, ha napi szinten vannak anyagi gondjai. Lányok, adóságok, barátok, beszívott sárkány: a varázslótanoncoknak nincs könnyű élete.

Kvothét nehézségein sokszor csak egy dolog segíti át: ez pedig a zene. Nem véletlen, hogy a mágiával, különös lényekkel teli regényben az egyik leghatásosabb jelenet az, amikor Kvothe kiáll a színpadra, hogy megszerezze a város legjobb művészeinek járó ezüstlantot.

Nekünk is sokat segít a dal. Mintha Rothfuss ereiben is ott csörgedezne valami az edema ruhok örökségéből, mert szövegének dallama van, mondatokkal játszik, kikacsint, motívumokat rejt el, ránt elő, fon össze, és ez a zene észrevétlenül folyik át a mágiába – pont úgy, ahogyan a történet szerint Kvothe is kezdi megismerni a titkos fogásokat, míg a kötet végére felcsendül a szél neve is. És sehol semmi túljátszás, felesleges szóló, ripacskodás. Pont, mint egy dal a tűz szélén, a poros szekérút mellett.

A kötet egyetlen hibája, hogy trilógia: hétszáz oldal, és még csak a történet elejénél járunk. Kevésbé zavaró, de szokatlan az, hogy hiába kitalált a világ, itt is van kávé és kakaó. Ha valaki szereti a fantasyt és képes türelmesen várni két kötet között, most azonnal szerezze be a The Name of the Windet. Ha nem, várja meg a harmadik kötetet, és készítsen be kávét-kakaót: napokig nem fog aludni.