Tényleg, mennyivel hasíthatnak az árnyékok? Ha Rorimack ismertetőjéből ez éppen nem is derül ki, az igen, hogy Elizabeth Moon regényét nem véletlenül jelölték a 2003-as Arthur C. Clarke díjra. Tudományos-fantasztikus és fantasztikus írás – amikor varázsütésre alakul át a normálisnak hitt világ, ha egy különleges ember szemszögéből nézzük.

•

“[A sötétség sebességének] mértéke jelenleg még nem ismert, azonban egyes elméletek szerint sokkal gyorsabb lehet, mint a fény, tekintve, milyen fürgén kell kitérnie az árnyéknak a fény útjából.“
The Science of Discworld

Bevallom, Elizabeth Moonról semmit sem tudtam, csak azt láttam: a könyv címe mintha a Discworldből pattant volna elő. Ez elég is volt ahhoz, hogy megvegyem, és később pont ezért pakolgattam ide-oda a polcon: milyen lehet az a regény, ami már a címét is csak kölcsönveszi?

Három oldal után már tudtam: Pratchettet nem fogok benne találni, de az Árnysebesség egy zseniális író mestermunkája.

“’A normális sokkal unalmasabb.”

Főszereplőnk, Lou Arrendale látszólag unalmas, hétköznapi életet él. Bioinformatikusként dolgozik egy gyógyszercégnél, agglegényéletének monotóniáját középkori európai vívással színesíti, van egy hülye, opportunista főnöke, napról napra jobban belehabarodik vívótársába, Marjoryba, és akaratán kívül vérig sérti a lánynak udvarló Dont.

Ugyanakkor Lou és munkatársai – autisták. Elég szerencsések ahhoz, hogy a szakemberek segítsége és a számítógépes oktatóprogramok után önálló életet tudjanak élni, de túl idősek, ezért gyerekkorukban még nem kaphatták meg azokat a kezeléseket, amelyek az autizmus minden hátrányától megszabadítják őket.

A gyógyszercégnél keresett munkaerők: mintázatelemzőként és -optimalizálóként jelentősen növelik a cég profilját, és ezért még az sem túl nagy ár, hogy az “A-részleget” saját parkolóval ellátott külön épületben kell elhelyezni, külön konditeremmel és egyéb szolgáltatásokkal kell kedveskedni nekik. Azaz: egészen addig nem baj ez, míg meg nem jelenik a színen Crenshaw, a menedzser, aki zseniális tervet eszel ki arra, hogyan lehetne visszaszorítani a bűnös luxust, mely a részvényesek hozadékát veszélyezteti. Lou-ék nem hagyják magukat, és felveszik vele a harcot. Vagy legalább is megpróbálják kitalálni, mi rejtezik Crenshaw hirtelen segítőkészsége mögött.

Ilyen történeteket minden nap hallunk, mi több, átélünk magunk is, fura hobbiért sem kell a szomszédba menni. Mi az hát, ami meghatározó olvasmányélménnyé teszi a The Speed of Darkot?

Az, hogy Moon segítségével mindezt Lou(ék) szemszögéből látjuk. Ha valamiért érdemes scifit olvasni, az az, hogy meglepő, vadonatúj nézőpontból mutatja meg az embert. Ehhez az írók többsége távoli jövőbe, esetleg a csillagok közé utaztatja írásának tárgyát.

Moon ezzel szemben itthon marad, és mesél. Egy valóságról, ami itt van köztünk, emberi koponyákba zárva. Onnan nézve a “normális” emberek furábbak, mint egy zöld marslakó. Elizabeth Moon értő tolmács: maga is egy autista gyermek anyja, és Lou világát a szülői tapasztalatok mellett szakkönyvek segítségével tárja fel. Ugyanakkor nem esik abba a hibába, hogy kihasználja szereplőjét: ezt a könyvet nem azért írták, hogy a nagy empátiánkban telesírjuk a zsebkendőnket. Lou nem vigaszt keres – ő csak élni akar.

Fura mondataihoz pár sor után hozzászokunk, ám végig megmarad egy érzés: mintha valaki viccből ránk próbálna egy fura szemüveget, és akárhogy igyekszünk fókuszálni, a világ csak nem akar kitisztulni előttünk. És egy idő múlva már nem is tudjuk, ki vant kint és ki van bent, pontosan kire is került fel az a szemüveg. Nem értjük, hogy hogyan lehetne máskép látni a vívást, mint kiszámítható mintázatok halmazát, hogy mi mást csinálhatna az ember egy rendelőben, mint hogy a szőnyegpadló mintázatait olvassa, azután fölnézünk a könyvből, és a világ csak nem akar úgy működni, ahogy egy pillanattal korábban hittük, értettük.

A történet eltűnik, mert hirtelen fontosabb lesz az, hogy hogyan mos Lou, mint az, hogy sikerül-e Crenshawnak végrehajtani a tervét. Fontosabb, hogyan találja meg Marjoryval a fűszerpolcot, mint az, hogy ki állhat az őt ért támadások mögött.
Megmarad viszont a szöveg, és mi próbálunk át- meg visszalépni a két világ között, mert elönt minket az érzés, hogy az idegen ilyen is lehet, ilyen ismeretlenül ismerős, ilyen más, ilyen jó.