Az eddig angol erdőmélyekben utazó szerző pazarnak ígérkező trilógiája elsőre akár megtévesztőnek is tűnhet, Béka ismertetője azonban fogódzót nyújt mindazoknak, akik a cím láttán Arthur királyos fantasyre számítanának, majd nagyokat pislogva szemlélik az Aranygyapjú, a kelta törzsek és mítoszok meg a jól kifundált mágia össztáncát.

“Kétségbeesetten látta Médeia Iaszón hűtlenségét és hálátlanságát… Az elhagyott nő bosszúvágya nem ismert határt. Hogy Iaszónt fiaitól is megfossza, erőt vett anyai fájdalmán, és saját kezével oltotta ki gyermekei életét. S mire Iaszón megtudta, mi történt, már büntető keze sem érte utol: Héliosz szárnyas sárkányoktól vont szekeret küldött érte, a fogat felragadta a magasba Médeiát, és elvitte Athénba.”
(Trencsényi-Waldapfel Imre, Görög regék, Budapest, Móra, 1976, IV. kiadás, 77. o.)

Nos igen: ehhez a trilógiához (mint arról még szó lesz, a Celtika a Merlin-kódex első könyve) nem árt előolvasni az Aranygyapjú történetét. Kamaszkorom egyik kedvenc sf elbeszélése volt Lőrincz L. László “Az aranygyapjú” című írása A Nagy Kupola szégyene (1982) című kötetben, mely nagyjából arról szól, hogy egy űrhajós egy ismeretlen bolygón kényszerleszállást végrehajtva belecsöppen az aranygyapjú mítoszának történetébe. Remek írás, amolyan történelmi sci-fi, ha létezik ilyen.
Ehhez képest némileg meglepett, amikor Holdstock A Merlin-kódex című trilógiájának (Celtika, The Iron Grail, The Broken Kings) első kötetét felütve Iólkoszban, a Régi Kor 978. évében találtam magam – hiszen a sorozat és a kötetek címei valamilyen “klasszikus” Arthuros-keltás-grálos történetet sejttettek. Aztán három oldal múlva már Pohjola a helyszín, 700 évvel később. Remek. Hogy hogy lesz ebből Merlin meg Arhur, azt nem tudtam, de tovább olvastam.

Lett. Merlin, az egyes szám első személyű narrátor bandukol a jeges északon, egy befagyott tóhoz igyekezve, aminek mélyén (többek között) egy hajó nyugszik (vajon melyik?), fedélzetén egy évszázadok óta üvöltő férfival (akiről magát a tavat is elnevezték a helyiek).

Merlin remekül megtalálja a hangot a helyi sámánokkal, a kisebb helyi istenekkel és istennőkkel, illetve a tó köré gyűlt, vágyott kincsekre vadászó vagy látomásos küldetést teljesítő kisebb-nagyobb kelta csoportokkal. Megtudjuk róla, hogy időtlen idők óta vándorol a földön, és azért őrizte meg látszólagos fiatalságát, mert nem használja varázserejét. Illetve mértékkel használja, aminek következtében persze sokszor csak sodródni tud az eseményekkel.

A jeges északról hamarosan dél felé fordult a történet: hősünk eljut Alba szigetére, ahol nem csak egy borzalmas mészárlás nyomaival szembesül, hanem belép a szellemek földjére is és szembenéz saját múltjával is. Útja ezután tovább vezet a kontinensre, a Rajnán és a Dunán végig, egészen a Fekete-tengerig, majd a “Meleg kapuknál” ér véget. Közben belebonyolódik egy össztörzsi kelta invázióba, egy vérbosszúba, néhány szentély feldúlásába és egy igen régi családi viszályba, de ezeket most, a történet többi részletéhez hasonlóan, nem kívánom részletezni.

Őszintén szólva nekem az egyetlen eddigi Holdstock-olvasmányom, a Mythago Wood nem tetszett igazán. A Celtika ezzel szemben elvarázsolt. A szerző olyan mesterkéletlen egyszerűséggel és közvetlenséggel adja át a történet korának hangulatát (valamikor Nagy Sándor bukása után járunk valós időben), hogy teljesen magával ragadja, szinte beszippantja az olvasót a regénybe. Ráadásul teszi mindezt egy olyan félig fiktív, félig történelmi Európában, aminek az érdekesebb fele kimarad a nem kifejezetten ez iránt a szakirány iránt érdeklődők látóköréből: mind tanulunk kisebb-nagyobb lelkesedéssel az ókori görögökről, perzsákról és rómaiakról, de szinte semmit nem hallunk Észak- és Nyugat-Európa időszámításunk előtti történelméről, népeiről, hitvilágáról (leszámítva persze azt a keveset, ami Róma kapcsán felmerül).

Holdstock azonban sokkal többet nyújt ennél. Valós, kézzel fogható világgá gyúrja össze mindazt, amit az észak- és nyugat-európai “barbár” népekről tudni lehet, elegánsan belesző valami elképesztően finoman és magától értetődően működő mágiát (jobb hasonlat nem jut eszembe, ez a mágia még a tolkieniénél is jobban belesimul a világba, egyszerűen szerves része annak, teljesen természetesnek érezzük minden megnyilvánulását a regényben), és remek “ezt már ismerem valahonnan, de honnan?” játékba vonja be az olvasót az első betűtől az utolsóig, az argonauták történetére való vissza-visszautalásoktól kezdve a földrajzi- és személyneveken (pl. Urtha, Conan) át az olyan egysoros kiszólásokig, mint az, hogy “Tairón elmesélte Ikarosznak és bátyjának, Raptórnak a történetét, akik testébe apjuk bronzidegeket húzott, hogy mesterséges szárnyat erősíthessen rájuk”, de megemlíthetném a gordiuszi csomó regénybeli változatát is. Kicsit olyan, mintha sűrű ködben tapogatóznánk egy egyébként jól ismert helyen, minden ott van, ahol nagyjából számítunk rá, egy kicsit mégis minden más.

Mindemellett, ha már annak idején felemlítődött a Mythago Wood kapcsán a mitikus imágó fogalma meg általában véve a jungi archetípus-teória, amennyire nem működött nekem személy szerint a Mythagóban ez a dolog, annyira hatott rám a Celtikában: egyes részeknél, különösen az Alba szigetére érkezésnél komolyan megfordult a fejemben, hogy Holdstock valóban és tudatosan valamiféle archetipikus képeket alkalmaz, olyan átütő ereje volt a jeleneteknek. Ebben szerepe lehet az egyszerű, mégis komoly odafigyelést igénylő nyelvezetnek és az üresjáratok szinte teljes hiányának is – szinte egyetlen sort sem lehet átugrani, mert mindegyikben új információ van.

Holdstock karakterei (akik közül eddig csak Merlint említettem, a többi főszereplő ugyanis “hozná magával a történetét is”, jelentős spoilerveszélyt okozva) rendkívül plasztikusak, ugyanakkor mesteri módon mindössze néhány ecsetvonással felvázoltak. Furcsamód kettős lényegűek, ahogyan Merlin is, akinek a szemén keresztül látjuk őket: egyszerre kézzelfoghatóan valóságosak és szellemszerűen tűnékenyek (amire persze nem kis mértékben magyarázat az, hogy hol és miért és hogyan vannak ott, ahol).

Összességében a Celtica igen erős első kötete a trilógiának, és rendkívüli mértékben felkelti a kíváncsiságot, hogy vajon hogyan térhet vissza a történet az ismert Merlin-fősodorba. Remélem, hamarosan arról is beszámolhatok.

(Informátoraink szerint a trilógia megjelenése 2008-ban várható magyar nyelven. Más informátorok szerint a Mythago-ciklus is megjelenik a jövő évben. Várjuk szeretettel.)