Az utóbbi időben mind gyakrabban veszem modern orosz írók könyveit. Nem tudom megmondani, hogy miért: egyszerűen csak meglátom őket, és egy idő után nem tudok ellenállni a késztetésnek, meg kell szereznem. Az agyag géppuskával és A tervhivatal hercegével kezdődött, így hát mindezért Pelevint okolom. Szemét alak. Összehoz valami szürreális történetet, ami valahol mélyen piszkál belém, amitől mélabús magam elé bámulás következik, majd körülnézek a konyhában, hátha maradt múltkorról némi vodka.

 

Meg kell vallanom, hogy az utolsó magyarul megjelent könyvét, A rettenet sisakját egyáltalán nem értem: a műszaki felsőoktatás nem készített fel erre a kihívásra. Ellenben A Metamor Szent Könyve jóval könnyebb és szórakoztatóbb olvasmány. Szerintem (és a fülszöveg szerint is) a taoista tanmesékből, farkasemberekből, posztmodern filozófiából és a Nagy Orosz Lélek elemezgetéséből összegyűrt történet a szerelemről szól. Hajlandó vagyok más véleményeket is elfogadni, elvégre a főszereplő A Hu-li, egy több ezer éves rókadémon, aki napjaink Moszkvájában kiskorúnak látszó prostituáltként dolgozik, habár nem a hagyományos értelemben. A hagyományos módszer helyett hipnotizálással és a szexuális életerő elszívásával dolgozik (de visszautasítja, hogy a vámpírokhoz hasonlítsák), így tökéletesen teljesíti az ügyfelek kívánságait, esetenként anélkül, hogy pontosan tudná, mik is azok. Munkaidőn kívül aztán filozófiai társalgásokat folytat saját belső hangjaival, taxisofőrökkel vagy épp e-mailen rókadémon-társaival az eljövendő csúcsmetamorról beszélget, biciklizik, és hiányolja a XX. század elejének dekadenciáját.

 

A bonyodalom neve Alekszandr. Alekszandr igazán különleges szereplő, mivel egyrészt az FSZB – az egykori KGB – tábornoka, másrészt farkasember, aki az első randin két gyémántgyűrűt vesz A Hu-linak, majd a másodikon megerőszakolja (bár nem a hagyományos értelemben, de a részletektől és a rókák testfelépítésének ismertetésétől most eltekintenék).

 

A Hu-li szerelmes lesz a következő néhány oldalon, én pedig olvasás közben rájövök, hogy Alekszandr másodszor jelenik meg Pelevin történeteiben. A fordultfarkas-kérdés a középső földrajzi övezetben című novella szól Alekszandr, azaz Szása farkasemberré (fordultfarkassá) változásáról. Pár pillanat erejéig kitérnék a Kristályvilág című könyv többi novellájának felidézésére: akad benne elbeszélés a XII. számú fészerről, ami bicikli akart lenni, a katonáról, aki 1917. november 6-án Pétervár utcáin őrjáratozva kokaint szippantott, vagy Tányáról, aki egy ősöreg mongol sámánasszony segítségével elesett német katonákat támaszt fel orosz nők kedvéért, akik külföldi férjet akarnak maguknak. Pelevin őrült, ugyanabban az értelemben, mint Salvador Dalí, de ez az a rendkívül ritka őrület, amely zsenialitásra és folyamatos alkotásra kárhoztatja áldozatát. Hozzáteszem: szerencsére.

 

Alekszandr tehát időközben tehetséges farkassá vált és Oroszországnak tett szolgálatait jutalmazták a ranggal és előjogokkal. Oroszország az egyre fogyatkozó olajra szomjazik, melyet a föld szellemei mind nehezebben adhatnak csak meg, de megesik a szívük a szomjúságtól vonító farkasokon… A baj akkor történik, amikor Szása eltorzul – farkas helyett korcs kutyává tud csak változni. A Hu-li egy hidegháborús bunkerben rejti el a következő hetekre, melyet kitölt kettejük csapongó társalgása, mely lassan elvezet a csúcsmetamor megszületéséhez.

 

Szándékosan próbálok eltérni az írás tárgyától, mivel a történetben végigfutó gondolati szálak kiragadott részletei nem adnák vissza a lényegüket, nem tudnák bemutatni az egymásból következő és egymással kapcsolódó részletekből felépülő képet. Az élmény (hasonlóan talán egy Dalí-képhez) magában a megértésig vezető útban keresendő, de a vén katalán munkáival ellentétben ez az élvezettel nézhető szürrealitás csak Oroszországban lehet érvényes. Biztos vagyok benne, hogy történeteinek bármilyen más helyszínre helyezése megölné az élményt, mely A Metamor Szent Könyvének fülszövege szerint “fantasztikus szellemi kaland (…) miközben a háttérben ott lüktet az a józan ésszel szinte megközelíthetetlen bizarr mai orosz világ, melyet senki sem tud olyan hátborzongatóan leírni, mint Pelevin.”

 

Bár, ha jobban meggondolom… erről eszembe jutott egy hasonló kaliberű könyv, ami cáfolja az előbbi nyalizást. Andrej Kurkov írta, a címe pedig A halál és a pingvin. Legközelebb majd arról mesélek.