Audrey Niffenegger csavaros regénye olyan akaratlan időutazó hányatott sorsát tárja fel előttünk, aki üdítő változatosságként nem híres történelmi személyeket próbál meglesni, tanítani vagy likvidálni, hanem váratlan ugrásokkal saját életét és kapcsolatát kénytelen menedzselni a jelenben és a múltban egyszerre. Ezúttal isolde archív cikke ránt minket magával a téridőkontinuum veszedelmes örvényeibe.

•

Audrey Niffenegger fura nő: saját bevallása szerint valójában képzőművész, a chicagói Columbia Egyetem Interdisciplinary Book Arts (kb. komplex könyvművészet) karán tanít, ezenfelül csontvázakat, kitömött állatokat és képregényeket gyűjt. Meglehetősen bizarr művészi nyomatai az USA számos múzeumában megtalálhatók, illetve néhányat az alábbi honlapon is megnézhetünk.

Két megjelent képeskönyv és néhány novella után írta meg első regényét Az időutazó felesége címmel, amely magyarul 2005-ben jelent meg az Ulpius-ház kiadónál. Jelenleg második regényén dolgozik.

Az időutazó felesége

A regény alapötletét Audrey nagyszülei szolgáltatták: nagyapja fiatal korában váratlanul rákban halt meg, nagyanyja harminc évvel élte túl, és persze sosem ment férjhez újra. Niffenegger egy olyan házasságról szeretett volna regényt írni, amely ugyan önmagában tökéletes, de mégis külső, emberek által nem befolyásolható nehézségeknek van kitéve. A főhős, Henry DeTamble könyvtáros meglehetősen bizarr genetikai betegségben szenved: számára (és mások számára) teljesen váratlanul néhány pillanatra vagy órára eltűnik a Jelenből, és egy másik idősíkban találja magát. Tudatosan képtelen befolyásolni utazásainak „célját”, azok mégis egyfajta rá jellemző mintázattal bírnak: többnyire élete valamely fordulópontján vagy egy számára fontos személy közelében köt ki. Mivel tárgyakat, így ruhát sem vihet magával a múltba (vagy jövőbe), rengeteg bajba kerül, egy-egy utazásán kis híján megfagy, megverik, betörésre kényszerül, rendőrök üldözik — vagy éppen saját nyolcéves énjét tanítja zárakat feltörni.

Huszonnyolc éves, amikor megismerkedik a képzőművész Claire-rel, a lány pedig azt állítja, már hatéves kora óta ismeri — és valóban, amikor Henry negyven felé közeledik, egyik időutazása során a hatéves Claire-rel fut össze. Biztosan gondoltunk már arra, milyen jó lenne egyszer összefutni szerelmünk gyermekkori énjével, segíteni neki a francia házifeladatban, alaposan megverni azt a bunkót, aki molesztálta, megvigasztalni, ha szülei veszekedtek — és jó lenne látni ősz hajú néniként is, ahogy teásbögréjével a kezében ábrándozik a verandán. Henrynek mindez megadatik az átélt szörnyűségekért cserébe. Niffenegger megtanítja, hogy nemcsak a jelenéért szerethetünk valakit, hanem egyszerre szerethetjük a kisgyermeket, aki volt, és a bölcs öreget, akivé válik majd.

Claire és Henry egyes szám első személyben, váltakozva mesélik el a történetet, amely a legnagyobb jóakarattal sem kronológiai sorrendben játszódik, hiszen miközben néha felelevenítjük Claire emlékeit, Henryvel együtt ugrálunk az időben. Niffenegger alaposan kiaknázza az ötletben rejlő lehetőségeket, és amikor azt gondoljuk, ennél többet már lehetetlen ebből kihozni, mindig egy újabb paradox csavarral lendíti tovább a történetet. Persze ettől még lehetne giccses vagy csöpögős, de nem az: Henry és Claire karaktere hiteles, élethű és szerethető — minden nehézség nélkül Claire-nek képzelem magam, és simán beleszeretnék Henrybe. A párbeszédek szellemesek, és a történet során elő-előkerülnek az élet nagy kérdései is: filozófia, punkzene, képzőművészet; etikus-e a génterápia és vajon létezett-e Noé, vagy „csak egy bolond öregember volt lakóhajóval meg egy csomó macskával.” Az elején talán nehézkesnek tűnhet követni a történetet az állandó nézőpont- és idősíkváltások miatt, de elég hamar magával ragad, és onnantól nehéz szabadulni tőle.