Dan Simmons:
ENDYMION
részletek az 1. és 2. fejezetből
1.
Nem a megfelelő szándékkal olvassátok ezt.
Ha azért olvassátok, mert meg akarjátok tudni, milyen volt szeretkezni egy messiással — a mi messiásunkkal —, akkor ne olvassatok tovább, mert nem sokban különböztök egy voyeurtől.
Ha azért olvassátok, mert az öreg költő Cantosának rajongói vagytok, és nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy mi történt a Hyperion zarándokjaival, csalódni fogtok. Közel három évszázaddal azelőtt éltek és haltak meg, hogy én megszülettem.
Ha azért olvassátok, mert jobban meg akarjátok érteni a Tanító üzenetét, akkor szintén csalódni fogtok. Bevallom, engem sokkal jobban érdekelt nőként, mint tanítóként vagy messiásként.
Végül, ha azért olvassátok, hogy megismerjétek az ő sorsát, vagy akár az enyémet, akkor nem a megfelelő írást olvassátok. Noha mindkettőnk sorsa olyan bizonyosnak tűnik, mint bárki másé tűnhet, nem voltam vele, amikor az övé elérte a csúcspontját, az enyém pedig e szavak írása közben is a végső aktusra vár.
Egyáltalán, csodálkoznék, ha elolvasnátok ezt. Ám nem ez lenne az első alkalom, hogy az események ámulatba ejtenek. Az elmúlt néhány év a valószínűtlenségek sorozata volt — s mindegyik csodásabbnak és látszólag elkerülhetetlenebbnek tűnt, mint az előző. Azért írok, hogy megosszam veletek ezeket az emlékeket. Persze lehet, hogy nem is megosztani akarom őket — tudván, hogy az elkészült művet soha, senki nem fogja megtalálni —, hanem csak papírra akarom vetni az egymást követő történéseket, hogy a saját elmémben is rendszerezni tudjam őket.
„Honnan tudjam, mit gondolok, amíg nem látom, mit mondok?” — írta valamelyik Hedzsra előtti költő. Pontosan erről van szó. Elrendezve kell látnom ezeket a dolgokat, hogy tudjam, mit gondolok róluk. Látnom kell tintába forgatva az eseményeket és papírra vetve az érzéseket, hogy elhiggyem, valóban megtörténtek és megérintettek engem.
Ha ugyanazért olvassátok, amiért én írom — hogy valami mintát vigyünk az elmúlt évek káoszába , hogy valamiféle rendet kényszerítsünk azon események lényegében véletlenszerű sorozatára, melyek az elmúlt évtizedekben meghatározták életünket — akkor talán mégis a megfelelő szándékkal olvastok.
Hol kezdjem? Talán a halálos ítélettel. De kiével — az enyémmel, vagy az övével? S ha az enyémmel, akkor melyikkel? Van elég, amiből választhatok. De talán ez az utolsó a legjobb. Kezdjük a végén.
Mindezt egy Schrödinger macskája dobozban írom, magasan keringve a karantén alá vett Armaghast bolygó fölött. A doboz nem annyira doboz, mint inkább egy sima burkolatú, hat méterszer három méteres ovális. Ez lesz az én egész világom, egészen az életem végéig. Világom belsejének nagy része egy spártai cella, benne egy fekete dobozként működő levegő- és salakanyag-újrafeldolgozóval, a priccsemmel, az étel-szintetizátorral, egy keskeny pulttal, mely egyszerre szolgál ebédlő- és íróasztalként, végül pedig a vécével, a kézmosóval és zuhanyzóval, amit egy rostműanyag válaszfal mögé rejtettek, valamilyen általam felfoghatatlan illemnek megfelelően. Soha senki nem jön ide. A magánélet csak üres vicc.
Van egy szövegtáblám és egy íróvesszőm. Amikor befejezek egy oldalt, átküldöm a nyomtatóra, az újrafeldolgozó-egység által termelt mikropergamen lapokra. Az ostyavékony lapok lassú halmozódása az egyetlen változás környezetemben, napról napra.
A mérges gázt tartalmazó fiola nem látható. Beépítették a doboz statikus-dinamikus burkolatába, oly módon rákapcsolva a légszűrő-egységre, hogy ha megpróbálnék hozzáférni, akkor azonnal kiszabadulna a cián. Ugyanez történne akkor is, ha magát a burkolatot próbálnám meg áttörni. A sugárzásdetektort, az időzítőjét és az izotópot szintén a burkolat fagyott energiájába olvasztották. Nem tudhatom, mikor aktiválja a véletlenszerű időzítő a detektort. Nem tudhatom, mikor nyitja meg ugyanez a véletlenszerű időzítő-elem a parányi izotópdarabot körülölelő ólompajzsot. Nem tudhatom, mikor bocsát ki magából az izotóp egy részecskét.
De amint az izotóp kibocsát egy részecskét, azonnal tudni fogom, hogy a detektor bekapcsolódott. Keserűmandula-illatot kell éreznem abban az egy-két másodpercben, ami alatt a gáz végez velem.
Remélem, hogy csak egy-két másodperc lesz.
Technikai szempontból, a kvantumfizika ősi rejtélyének értelmében pillanatnyilag se halott nem vagyok, se élő. A hajdan a Schrödinger gondolatkísérletében szereplő macska számára fenntartott, egymást átfedő valószínűségi hullámok felfüggesztett állapotában leledzem. Mivel a doboz burkolata nem sokkal több, mint helyhez kötött energia, mely készen áll a legkisebb sérülés hatására felrobbanni, senki sem fog benézni, hogy élek-e, vagy meghaltam. Elméletileg közvetlenül senki sem felelős a kivégzésemért, mivel a kvantumelmélet megváltoztathatatlan törvényei kegyelmeznek meg vagy ítélnek el mikroszekundumról mikroszekundumra. Nincsenek megfigyelők.
De én megfigyelő vagyok. Én nem szenvtelen érdeklődéssel várom a valószínűségi hullámok összeomlását. Amikor meghallom a ciángáz sziszegését, mielőtt elérné a tüdőm, a szívem és az agyam, én egy pillanatig tudni fogom, melyik állapotba rendezte magát a világegyetem.
[...]
Ha ezt olvassátok, szinte biztos, hogy nem a megfelelő szándékkal olvassátok. De mint oly sok minden az életben, nem az a fontos, hogy miért teszünk valamit. Csak a cselekvés ténye marad. A végén csak annak a megváltoztathatatlan ténye marad fontos, hogy leírtam ezt, és ti elolvassátok.
Hol kezdjem? Vele? Róla akartok olvasni, s ő az egyetlen ember az életemben, akire minden és mindenki felett emlékezni akarok. De talán azokkal az eseményekkel kellene kezdenem, amik elvezettek hozzá, aztán ide, érintve a galaxis nagy részét — és azt is, ami azon túl van.
Azt hiszem, az elején kezdem — az első halálos ítéletemmel.
2.
A nevem Raul Endymion. A keresztnevem rímel a Paulra. A Hyperion bolygón születtem, a helyi naptár szerint 693-ban, a Hedzsra előtti szerint i. sz. 3099-ben, vagy — ahogy a legtöbben számolunk — a Pax érájában, 247 évvel a Bukás után.
Amikor a Tanítóval utaztam, azt mondták rólam, hogy pásztor voltam, s ez igaz is volt. Majdnem. A családom nomád pásztorkodásból élt Aquila kontinens legtávolabbi vidékeinek mezőin és legelőin. Itt nőttem fel, s gyermekkoromban néha tényleg juhokat terelgettem. Kellemes időszakként emlékszem vissza azokra a békés éjszakákra a Hyperion csillagos ege alatt. Tizenhat éves koromban (a hyperioni naptár szerint), elszöktem otthonról, és beálltam a Pax irányítása alatt álló Véderőhöz. Ebből a három évből nagyrészt csak a rutinná vált tompa unalomra emlékszem, eltekintve attól a korántsem kellemes négy hónaptól, amikor az ursusi felkelés idején a bennszülöttek ellen küldtek. Miután leszereltem, kidobóként és blackjack-osztóként dolgoztam a Kilenc Farok egyik legdurvább kaszinójában, két esős évszakon át uszályparancsnokként szolgáltam a Kans felső folyásán, majd kertészetet tanultam Avrol Hume tájművésztől a Csőr néhány birtokán. A Tanító krónikásai szempontjából azonban jobban hangzott a „pásztor”, amikor eljött az ideje, hogy megörökítsék legközelebbi tanítványa korábbi foglalkozását. A „pásztornak” szép bibliai csengése van.
Semmi kifogásom a pásztor cím ellen. De ebben a történetben olyan pásztor leszek, akinek a nyáját egyetlen végtelenül fontos bárány alkotta. És őt is többször vesztettem el, mint ahányszor megtaláltam.
Amikor az életem örökre megváltozott, és kezdetét vette ez a történet, huszonhét éves voltam, egy hyperionihoz képest magas, kérges bütykeimtől és pajzán ötleteimtől eltekintve elég jellegtelen. A Toschahi-öböl fölött nádasokban dolgoztam, száz kilométerre északra Port Romance-től. Vadászokat kalauzoltam. Ekkorra már tudtam egy keveset a szexről és elég sokat a fegyverekről, saját bőrömön tapasztaltam, milyen hataloméhség uralja a férfiak és nők kapcsolatát, megtanultam, hogyan használjam az öklömet és korlátozott szellemi képességeimet a fennmaradásom érdekében, rengeteg dolog érdekelt, és biztosnak éreztem magam abban a meggyőződésemben, hogy hátralévő életem nem tartogathat nagy meglepetéseket.
Hülye voltam.
Azt, hogy mi voltam azon az őszön, huszonnyolcadik életévemben, nagyrészt csak negatívan lehet leírni. Nem jártam a Hyperionon kívül, és soha eszembe sem jutott, hogy ellátogathatnék más bolygókra. Természetesen jártam az egyház katedrálisaiban; a Pax még az olyan távoli helyekre is kiterjesztette befolyását, mint ahová a családom menekült Endymion városának száz évvel korábban történt kifosztása után — de nem fogadtam el sem a katekizmust, sem a keresztet. Voltam nőkkel, de egyszer sem voltam szerelmes. A nagyanyám történeteitől eltekintve én határoztam meg, mit tanulok és milyen könyvekből. Mohón olvastam. Huszonhét évesen azt hittem, minden tudok.
Semmit sem tudtam.
Így történt hát, hogy huszonnyolcadik életévem őszelőjén, megelégedve tudatlanságomban és beletörődve abba, hogy soha semmi fontos nem fog megváltozni, elkövettem azt a bűntettet, ami révén kiérdemeltem a halálbüntetést és elkezdtem új életemet.
Béka fordítása
|
