Gáspár András:
KIÁLTS FARKAST
2091 karácsonya. A Proxima körüli űr hidegében a földlakók háborúja a Kalmároknak nevezett idegen fajjal egyelőre fegyverszünettel zárul. Az Űrfegyvernem katonáit szállító csapatszállítók lassan megérkeznek a Földre. Vogel Zsigmond egyike azoknak, akik megjárták a hadműveleti zóna poklát, és élve tértek vissza onnan; némi szépséghibája a dolognak, hogy utolsó bevetése során szerzett sebeiből fel tudták ugyan gyógyítani, kínzó amnéziájából viszont nem. Amikor Vogel végre megérkezik a századvégi Budapestre, nyugalmat remél, az igazi megpróbáltatások azonban csak akkor kezdődnek a számára. Azzal tisztában van, hogy a háború egyik fontos mozzanatát valakik mesterségesen törölték az agyából, de azt nem hitte volna, hogy otthon azonnal régi ellenségek és új üldözők fogadják. Vogel túl sokszor kiáltott már farkast, és senki sincsen, aki hinne neki: ismét egyedül kénytelen felvenni a harcot államilag kirendelt, életre szóló ellenfelével. Pauker sötét családi múlttal, rengeteg pénzzel és nem elhanyagolható hatalommal rendelkezik, és ezúttal véresen komolyan veszi kettőjük küzdelmét. Vogelnek sajnos fogalma sincsen, mi köze lehet mindennek ahhoz, ami odafent történt, és segítségképpen mindössze egy sugárzásból született masszatudatra, egy igazlátó rendőrre, egy vesztes plazmaszobrászra meg a Fogyasztói Titkosszolgálat tapasztalatlan ügynökére számíthat.
Vogel Zsigmond és Pauker párbajához egy jövőbéli, különös és jellegzetesen kelet-európai Budapest szolgál háttérként. Az űrháborús kor metropolisza egyszerre futurisztikus és ódon. Az Alagútban szerzetesek vonulnak, marokszámra szórva térítő géppókjaikat, a körút bérházaira reklámlegyek záporoznak a léghajókból, kompresszoros autók lebbennek a Meinl Gyarmati Keserű neonreklámjai fölé. Furcsa város ez, még furcsább lakókkal és törvényekkel: a Pályaösszevető Intézet mindenkinek életre választ ellenfelet, és évente hűségesen postázza a pontosan szabályozott Érvényesülési Párbaj jelenlegi állását. A Fogyasztói Titkosszolgálat felbérelhető ügynökeinek nincsen párja, ha a megfelelő randit kell megszervezni, netán színházjegyre lenne szükség. A drogok új nemzedékét aszteroidákon termesztik, az emberiségnek pedig nem csupán a környezetszennyezés mellékhatásaiból született mutánsokkal, a gestaltokkal — kétéltűekkel, angórákkal, bogárlényekkel — kell osztozniuk a bolygón. Hiszen velük él a plazma, aki sokan a Mindenható Modern Megtestesülésének tartanak, mióta a világot elborító hulladék öntudatra ébredt és a földi élet szerves részévé vált. Egyesek apróbb áldozatokkal kedveskednek a pincékben megtelepedett masszának, mások speciális képzések után agyhullámaikkal formáznak belőle — tehetségük és pénzük függvényében — élőlényeket, egysejtűektől kezdve a bogarakon át a kutyákig. A plazma, a nagy rejtély eddig teljesen ellenállt a tudósok minden kapcsolatfelvételének, most azonban Vogel Zsigmond legnagyobb döbbenetére éppen őt választja ki arra a nemes feladatra, hogy először közvetlenül kommunikáljon vele. Mire az egykori katona emlékei lassan elkezdenek visszatérni, az is kiderül, hogy mindez nem a véletlen műve: de addigra már csak napjai vannak hátra, hogy életben maradjon, megmentse a szerelmét és lerendezzen néhány régi tartozást...
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Kiálts farkast első megjelenésekor, 1990-ben a lehető legjobb időpontban érkezett — és szabályosan telibe talált egy akkor rendkívül fogékony és minden újra kiéhezett generációt. A Galaktikában már számos novellával bizonyított szerző első regénye remekül eltalált egyveleg: akad benne az űrháborús sci-fik hangulatából (térsűrítő csatahajókkal és öldöklő csatákkal), a kelet misztikumából, a krimikből és az akciófilmek jó értelemben vett sablonjaiból. Az igazi nagy dobásnak mégis a helyszín kiválasztása bizonyult. A magyarul megjelent fantasztikus regények addig többségükben más bolygókra vagy más kontinensekre repítették az olvasót, akik ezúttal egy ismerős, mégis idegen világban találták magukat, amint a Dohány utca házai közt melegedő zarándokokról, a budai bérházakban terjeszkedő plazmáról vagy a behavazott Vérmezőn felbukkanó temetőbogár-orgyilkosokról olvastak.
Talán nem elrugaszkodott feltételezés az sem, hogy a Galaktika-díjas regény másik erőssége éppen az lehet, amit némi túlzással akár gyenge pontjának is tekinthetünk. Hiszen a Kiálts farkast Budapestjének békebeli, Monarchiát idéző, mégis futurisztikus hangulata nyilvánvalóan irreális; ezt a jövőképet a kiadása utáni egyetlen évtized megcáfolta. Nehéz elképzelni azt a 2091-et, ahol sem számítógépek, sem mobiltelefonok, sem az internetes hálózatok nem léteznek, ellentétben a szórakozásra használt, kezdetleges virtuális valósággal. Mint az első kiadás olvasója, nem tudom eldönteni, hogyan működik a regény a jelenünk hi-techjében felnőtt olvasó számára — szeretném azt hinni, hogy paradox módon talán mégis ez a jellegzetes hangulata teheti időtállóvá. Hiszen bizonyos szemszögből mindez csak egy lehetséges idővonal, egy alternatív jövő a sok közül — így viszont sohasem érheti el a science-fiction szerzők rémképe, hogy túlhalad rajta a fejlődés. (A Kiálts farkast folytatása, a Két életem, egy halálom egyébként pontosan az „ódon jövő” koncepción változtat, és egy csavarral keményebb, cyberpunk világot teremt Vogel Zsigmond köré, úgy, hogy az első rész szerencsére érintetlen marad.)
A Kiálts farkast első kiadása óta eltelt jó tizenöt év, és a rendszerváltás a könyv megjelenése után kapcsolt teljes sebességre. Nem kellett száz évet várnunk: a személyes versengés nálunk is fellángolt, de Érvényesülési Párbaj helyett nekünk kevésbé szabályozott iszapbirkózás jutott, a reklámlegyek és a térítő géppókok funkcióját remekül ellátja a televízió meg az internet, és a jamesbondos főgonoszokat idéző Pauker helyett nálunk a neonszín zakós vállalkozóréteg cápái úszkáltak a zavarosban. (A manapság divatozó nemezsapkákat vagy tarsolylemezes mobiltokokat látva pedig különösen eltaláltnak tűnik a huszonegyedik század tiszavirág életű hazai trendjeiről, a hun copfocskákról vagy antantszíjas táskák hóbortjáról olvasni). Óvatosan megkockáztatnám, hogy ebben az értelemben a Kiálts farkast mégiscsak remek lenyomata korának — a jó sci-fi számomra amúgy is megfelel ennek a kritériumnak.
A Boros-Szikszai páros hangulatos borítójával ellátott első kiadás (Kolibri könyvek) mára beszerezhetetlen ritkaság (és aki úgy járt, mint e sorok szerzője, hogy valakinek botor módon kölcsönadta, de vissza soha nem kapta, az legfeljebb szomorúan sóhajtozhat utána). A második, 1997-es kiadás talán könnyebben beszerezhető: ebben a változatban pótolták az elsőből kimaradt oldalakat és a szöveg időközben néhány finomításon és betoldáson is átesett. Azóta azonban ismét eltelt jó néhány év, és éppen itt az ideje, hogy újabb olvasók fedezzék fel maguknak a magyar sci-fi egyik kiemelkedő darabját.
brainoiz
|
