Peter S. Beagle

David Brin és
az Uplift-saga

Orson Scott Card és
az Alvin Maker-ciklus

Neil Gaiman

Barry Gifford

China Miéville

Alan Moore

Mervyn Peake és a Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte

Tim Powers

Dan Simmons

Neal Stephenson

Tad Williams

Barry Gifford

áttekintés dióhéjban, kiragadott példákkal

Kinek mi jut eszébe, ha azt mondom, Lost Highway? Vagy azt, hogy Wild at Heart, azaz Veszett a világ? Akinek semmi, az írja fel ezt a két filmcímet (bezony, filmekről van szó) a kikölcsönzendő dvd-k listájára, és pótolja a mulasztását. Hétfőn (valamelyik hétfőn) kikérdezem. Akinek David Lynch ugrik be, az már elfogadható, négyes. Angelo Badalamentivel, illetve színészek nevével együtt ötös. És akinek eszébe jut Barry Gifford is, az csillagos ötös. Na jó, abbahagyom az osztályozósdit, mert engem is idegesít.

Viszont az kérdéses maradt, ki is az a Barry Gifford (merthogy róla lesz szó, gyorsportré jelleggel). Lássuk. Először is el kell áruljam, mi köze Giffordnak a bevezetőben említett két kult-filmhez: a díjnyertes Wild at Heart az ő azonos című regényéből készült, a Lost Highwayt pedig együtt írta Lynch-csel. Nem rossz felütés, ugye? Már persze ha az ember szereti a Lynch-re és alkotótársaira szerintem jellemző intenzív, szürrealista, ám ugyanakkor nagyon is realista, hullámokban végletesen nyers illetve megindítóan naiv és romantikus világot, ami bonyolultsága, kifejtetlenül hagyott szálai, szimbólumai és abszurditása miatt végső soron már-már inkább egyszerűnek látszik. Véleményem szerint valami ilyesmit ír Gifford is. Novellában, kisregényben, forgatókönyvben, regényben, versben. És esszékben, tanulmányokban is, igaz, ott kicsit máshogy. Ott mások ilyen jellegű alkotásait veszi sorra, elemzi, kommentálja: kedvenc filmjeit, főleg a noir kategóriából, kedvenc regényeit... és így tovább. (Végső soron a világ, amiben élünk, az is ilyesmi alkotás, nem?)

Persze nem úgy kell elképzelni, hogy minden írása ilyen, hogy mindegyikben benne van mindaz, amit az előbb én belezsúfoltam egy mondatba. Rövidebb művei — mint amilyeneket például az American Falls c. gyűjteményben találunk — terjedelmük miatt általában csak egy aspektussal foglalkoznak: abszurd kezdet- és végnélküliségben lebegnek, vagy megbonthatatlan kis egészet alkotnak, vadak vagy romantikusak. Az egyensúly azonban megmarad: ha távolról szemléljük a független történetekből összeálló képet, kedvünk támad — nekem legalábbis támadt — beülni egy útszéli bisztróba, rendelni egy átkozottul jó kávét, enni egy utánozhatatlan cseresznyés pitét, aztán meghúzódni valahol, ahová talán nem ér el a giffordi eltévelyedettek keze. Mert bizony, a Gifford által jegyzett alakok többsége akarva-akaratlan az árnyak közt mozog, és nem igazán tudja, merre tart, sőt, néha azt sem, honnét jött — és mindez sok fájdalomhoz vezet. Akad ugyan olyan is, aki nagyon is tisztában van a céljaival, és keresztülvág tűzön-vízen, hogy elérje őket (mint például a The Lonely and the Lost c. kisregény egyik főhőse, Torch Martin, aki mindenre képes, hogy 1. visszafizesse adósságát egy nála is nagyobb gengszternek, 2. megtarthassa a szeretőjét, aki egy politikai nagykutya idegileg labilis fiának felesége — csak hogy konkrét példát is említsek végre). Azonban ebben a világban a céltudatosságnak is kemény a böjtje. Nem tudom, lejött-e, de a kávés-pités referencia a Twin Peaks-re utalt, pedig abban nem volt benne Gifford keze. De akár benne is lehetett volna.

Gifford 1946-ban született, Chicagóban, mostanában pedig a San Francisco-i öböl közelében él. Művei eddig már legalább 23 nyelven jelentek meg, és mindenféle díjat is nyert, mind otthon, azaz az Államokban, mind külföldön, pl. Olaszországban, ahol Night People c. könyvével elnyerte a Premio Brancatit.

A Night People egyébként nagyon érdekesen hat az American Falls után, amiben a fennebb már említett The Lonely and the Lost kisregény az utolsó írás. Ez már nem novelláskötet — és mégis az. Négy nagy egységből áll, amik ugyan szervesen összefonódnak, és jobbára időrendben tárulnak elénk, de mégsem folytatásai egymásnak. Inkább testvérek, mint a kisujj a gyűrűsujjnak, például. De — hogy továbbvigyem a hasonlatot — a négy egység is sok, apró, szerintem önmagában is kompakt elemből áll össze, valahogy úgy, ahogy az ujjak az ujjpercekből. Gifford a short story (magyarul novella), az átütően életszagú párbeszédek, a rövid, erős, általában sokkoló képek és a sötét tónusok mestere. De nem áll meg itt a tudománya. Képes úgy komponálni, kicsiben és nagyban egyaránt, hogy dacára minden szürrealitásnak — a kissé talán túl szimbolikus neveknek, az imitt-amott Tarantinót is megszégyenítő nyersességnek, a derült égből villámcsapásnak (ezt nem magyarázom meg) stb. — az ember hisz neki. Talán jobban is, mint a valóságot fényképszerűen visszaadó realizmusnak. A kellő mennyiségben, finoman adagolt túlzás pont elegendő ahhoz, hogy átüssön az ember híradókon edzett közönyén, és energiafölöslegét a falak ledöntésénél leadva a maradék „igazit” bejuttassa a fejünkbe. Hogy ez mit takar? Ha mást nem, hát egy kevés kesernyés fekete humort. Gifford néha csak ennyit akar. A Night People azonban például jóval többet ad: emberi képet az amerikai „mély” Dél életéről és legsúlyosabb problémáiról, a lélekpróbáló szegénységről, szexuális, faji és vallási konfliktusokról.

Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, azt terveztem, hogy a következő alcímet adom neki: „Ilyen lenne a fekete-mágikus realizmus?” Meggondoltam magam, de csak félig — ezért került ide, külön bekezdésbe a kérdés. Miért? Azért, mert az eddig elhangzottak alapján már remélhetőleg egyetlen olvasó sem asszociál majd se határozott dark fantasy-re, se más hasonlóra. Barry Gifford nem ilyet ír. Kicsit sem fantasy. Jobbára kategorizálhatatlan finomsággal használja a szürrealista eszközöket, ugyanakkor mégsem áll borzasztóan távol a mágikus realizmus címkével ellátott művektől (ld. pl. Marquez egyes regényei). Csak nála még észrevétlenebb a varázs, még jobban megbújik a véletlenek és a fura egybeesések álcája mögött. És feketébb is. Kevesebb benne a szín, ha az érzés nem is. Ettől persze nem lesz se jobb, se rosszabb. Vagy mégis? És ha igen, jobb vagy rosszabb? Vagy csak más? Azt hiszem, ezt jobb, ha mindenki maga dönti el.

Aki kedvet kapott az utána-olvasáshoz, kezdheti mindjárt a hivatalos Barry Gifford oldalon ( http://www.barrygifford.com ), ahol megtalálható néhány teljes novella is, ízelítőnek, vagy elnézhet ide, ahol egy interjú olvasható a szerzővel, méghozzá magyarul. Javallott még a könyveiből készült filmek megtekintése, mint azt a bevezetésben írtam (Lynchen kívül másokkal is forgatott már!), illetve jó tudni — ez itt nem szándékos reklám! —, hogy az Ulpius-ház véletlenül épp most jelentette meg a Veszett a világ c. regényt, Greskovits Endre fordításában. Persze a legjobb az, már amennyiben megtehetjük, ha elklikkelünk az amazon.com-ig, és szemügyre vesszük Gifford könyveinek listáját, hogy kiválaszthassuk a figyelmünket legjobban megragadót. Nem feledni: novella, kisregény, regény, forgatókönyv, vers, esszé, kritika... Széles a repertoár.

Csigás Gábor

(aki már rég az endless.hu ügynöke álnéven, de itt most kivételesen felfedi magát)