Peter S. Beagle

David Brin és
az Uplift-saga

Orson Scott Card és
az Alvin Maker-ciklus

Neil Gaiman

Barry Gifford

China Miéville

Alan Moore

Mervyn Peake és a Gormenghast-trilógia

Arturo Pérez-Reverte

Tim Powers

Dan Simmons

Neal Stephenson

Tad Williams

Neal Stephenson


A science fiction és a cyberpunk rajongói között szinte kultikus státusznak örvendő amerikai szerzőt meglehetősen nehéz lenne egyik vagy másik stílusba besorolni. Regényei minden kész kategóriából kilógnak, mégis tagadhatatlanul szép számmal akadnak közös jegyeik: az újszerű alapkoncepció és szellemes megvalósítás, az állandó ötletsziporkák, a stabil tudományos alapok és imitt-amott a szinte profetikus jövőkép. Stephensonról mondtak már sok mindent — hogy ugyanolyan robbanásszerűen újította meg a kilencvenes évek scifijét, mint Gibson a nyolcvanas években a Neuromancerrel (ami valószínűleg igaz); vagy hogy a Szilikon-völgy néhány cége a Snow Crash alapján próbálta megtervezni üzleti csapásirányát, ami talán túlzás (bár nem is olyan elképzelhetetlen). Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a kortárs SF terén megkerülhetetlen szerzőről van szó.

Neal Stephenson 1959-ben született Marylandben, és a tudományos karriert befutott nagypapák, az elektromérnök apa és biokémiai laborban dolgozó édesanya nyomdokait követve kezdte tanulmányait. Fizikát tanult, aztán földrajzot, közben beleszerelmesedett a számítógépekbe, hogy aztán ezzel a sok remek szakmával legyen munkanélküli. Változatos alkalmi munkák után vágott bele az írás nemes mesterségébe, melyet azóta is művel, több szinten: a regényei közti szünetben Stephen Bury álnév alatt is publikál (koprodukcióban nagybátyjával), neves magazinokban jelennek meg cikkei, és az idők során az operációs rendszerek fejlődéséről is összehozott egy rövid, de igen szórakoztató és népszerű könyvet (In the Beginning... Was The Command Line).

Első műve 1984-ben jelent The Big U címmel: enyhén szürreális karikatúra volt az amerikai egyetemi életről, és nem aratott átütő sikert. Második könyve, a Zodiac 1988-ban jött ki. A műfajt ugyan nem forgatta fel, de Stephensonnak sikerült némi hírnevet szereznie vele: az „ökológiai thriller” alcímmel ellátott mű állítólag a radikális környezetvédők kedvelt olvasmánya lett. A Bostonban játszódó, sci-fi elemekkel megspékelt történet sajnos túlságosan is könnyen olvasható a mérgekbe fulladó Földről készült prognózisként. A kaland narrátora Sangamon Taylor, a Toxikus Pókember avagy Öko-James Bond, aki úgy keveri a veszélyes vegyületeket, mint más a koktélt, ráadásul elmebeteg tettekre képes, hogy nyilvánosan megszégyenítse a környezetszennyező nagyvállalatokat, melyek fáradhatatlanul döntik a mocskot a tengerbe, a talajba és a levegőbe. Miközben ST a Bostoni-öbölben száguldozik Zodiac típusú, úszó laborként és csapásmérő egységként is funkcionáló járművével, elkeseredett harcba bonyolódik Dolmacherrel, minden szennyezők atyjával. A Zodiac izgalmas könyv, és felvonultatja mindazokat a stílusjegyeket, amelyek Stephensont igazi nagyágyúvá tették — az elgondolkodtató jövőkép, a gondosan adagolt tudományos részletek, mindez némi szarkazmussal fűszerezve —, bár nélkülözi azt az ötletáradatot és történetbonyolítást, amivel a soron következő regény kápráztatta el az olvasókat.

Az 1991-ben megjelent Snow Crash már valóban átütő sikert aratott. Friss szellőként söpört végig az ötlettelen cyerpunk-klónok tömegén, és azokkal ellentétben sokkal inkább nevezhető tudományos-fantasztikus műnek, ráadásul merészen újszerű is. Ez rögtön szembetűnő válik, ha megpróbáljuk tömören összefoglalni a könyv lényegét. Adott egyrészt egy jövőbeli Amerika, mely rég nem Egyesült Államok, hanem a „Burbclave” névre hallgató, franchise-alapon működő, fegyverrel őrzött kommunák színes kavalkádja, ahol mindenki megtalálhatja a maga közösségét — legyen militáns keresztény, déli fajgyűlölő vagy jámbor buddhista —, és nem zaklatja az a sok más ember, aki esetleg nem úgy gondolkodik, mint ő. A Snow Crash igazi erénye — mely sok más kortársával ellentétben mind a mai napig élvezhetővé teszi — az, hogy nem szakított a cyberpunk lerágott csonttá vált kliséivel, hanem fogta őket, eljátszogatott velük, és eközben átértelmezte őket. Van itt megacorporation, virtuáltér, sok nagy fegyver és tükörnapszemüveg, minden, ami kell, mégis, minden valahogy új ízt kap: a leghatékonyabb megacég a pizzaszállításra átnyergelt olasz maffia, az aszfalt hi-tech királyai a gördeszkás futárkölykök, internet helyett a kezdetleges háromdimenziós Metaverzumot használják az emberek, mely hackerekkel és butulni vágyó felhasználókkal van tele, a néhai államigazgatás bürokratikus ügynökséggé korcsosult, és még sorolhatnánk. A főhős, az elgondolkodtató nevű Hiro Protagonist (pizzafutár, hacker és szamuráj egy személyben) épp a regény elején veszti el állását, majd keveredik bele egy ártatlan metaverzumos kirándulás után valami egészen furcsa összeesküvés-félébe: a virtuáltérben szokatlan vírus kezd pusztítani, mely értelmetlenségeket motyogó zöldségekké változtatja a felhasználókat, és a nyomok egy éjfekete Harley-n közlekedő, négyajtós szekrénynyi hústornyon át egy egészen rémisztő megacégig vezetnek. Szociológia, babiloni istenek, nyelvészet és krimi, no meg a mindenható franchise-rendszer — ezekből a sajátos elemekből épül fel a több szálon futó, nagyszabású cselekmény.

A görcsösen bezárkózó közösségekre hullott társadalom a témája a Hugo-díjat kiérdemelt Diamond Age: Or, a Young Lady's Illustrated Primer című regénynek is. A szintén nem túl távoli időpontba helyezett mű a tökélyre fejlesztett nanotechnológiát veszi alapul. Ebben a világban ugyan még megoldásra vár a levegőben kavargó, belélegezhető nanogépek elleni védekezés, de az gond nélkül megvalósítható, hogy a filléres vacakká vált technikai csodákból mondjuk új szigetek alapzatát építsék meg. A korlátlan építkezési lehetőségeknek hála nincs többé akadálya, hogy a társadalommal szakítani kívánó emberek enklávékba verődjenek össze és megalapítsák saját kedvenc közösségeiket. Így tesznek azok is, akik szerint mind közül a Viktória-korabeli merev és prűd kasztrendszer volt a lehető legtisztább és legtökéletesebb berendezkedés, ezért megérdemel egy újabb esélyt. Az ő újviktoriánus kolóniájukon indul a történet, mely szinte dickensi alapszituációt idéz: John Percival Hackworth, a tisztességes, ámde szegény mérnök, különleges ábécéskönyvet készít a vagyonos Lord Finkle-McGraw lányának, de az elkészült műből saját gyermekének is lop egy másolatot. A másolat azonban a brigantik között felnőtt kamaszlány, Nell kezébe kerül, aki ezzel meg is kezdi felfelé vezető útját a kasztok között. Persze mindez 22., nem pedig 19. századi környezetben: Hackworth itt nanomérnök, a kisasszonyoknak készült könyv pedig egy beszélő szuperszámítógép, mely virtuális birodalmakban kalauzolja használóját, és hatására Nell ijesztő ütemben kezd analfabéta vadócból úrinővé válni, ami természetesen váratlan következményekhez vezet. A Diamond Age talán csalódást jelentett azoknak, akik azt várták, hogy Stephenson új cyber-pápaként arat majd tovább — ehelyett több szempontból továbblépett. Regénye felvonultat ugyan pár klasszikus elemet, de ha nagyon be kellene sorolni valahova ezt a kategóriákat feszegető művet, sokkal közelebb áll a szorosan vett sci-fihez.

Stephenson következő munkája a kritikusok kedvence, a Cryptonomicon volt, mely bizonyos értelemben még messzebb sodorta a hírnevét megalapozó cyberpunktól. A két idősíkra helyezett történet a második világháború alatt, illetve napjainkban játszódik, és fókuszában az akkori és mai kódfejtés áll, melyet filológusi gondossággal dolgoz fel, ismertet és alakít lazán csordogáló krimivé a szerző. Akit nem riaszt el a függelékekkel súlyosbított közel ezer oldal, azokra Alan Turing, matematika, hackelés, némi szex és milliónyi történetszál vár.

A Cryptonomicon letaglózó mérete azonban 2003 őszétől kezdve már egyáltalán nem tekinthető Stephenson egyszeri kicsapongásának. Ekkor jelent meg ugyanis a szintén behemót méretű, és még szélesebb körű elismeréssel kecsegtető Quicksilver, mely ráadásul csak az első része a „Barokk ciklus” című trilógiának. A 18. század elején játszódó történet a korabeli Amerika és Európa tájai közt csapong, komoly tudományelméleti kérdéseket boncolgatva, de szerencsére izgalmasnak is merészel lenni, és a történelmi háttér mellett bőven adagolja a rejtélyt és kalandot. Isaac Newton és Leibniz mellett felbukkan benne Benjamin Franklin és Orániai Vilmos, akárcsak az utcagyerekből a Vagabondok Királyává vált Jack, és a török háremből kiszabadított kém és udvari társalkodónő, Eliza. A Quicksilver már első látásra is monumentális munka, amit még tovább súlyosbítanak a korabeli irodalomból vett műrészletek.

E sorok írásakor még két, 2004-re ígért „barokk” regényt tartogat Neal Stephenson olvasói számára — The Confusion és System of the World lesz a címük —, utána pedig remélhetőleg ismét valami újszerű vállalkozásba fog a mester: de az is bőven elég, ha hozza az eddigi megszokott színvonalat.

brainoiz

Honlap: www.nealstephenson.com