Miről szól
a Mátrix 3? (II.)
A cikk előző részében amellett érveltem, hogy nagyon nehéz megmagyarázni, pontosan mit jelentenek az olyan kijelentések, mint „A Mátrix a keleti filozófiáról szól” vagy „A Mátrix mondanivalója mítikus szimbólumokba van elrejtve”. Az ilyen bonyolult, de kétes tartalmú okfejtések helyett azt a munkahipotézist javasoltam, hogy a Mátrix-trilógia részei pont arról szólnak, amit a képernyőn lát az ember. Azt ígértem továbbá, megpróbálom bemutatni, hogy e definíciót alapul véve miért kellett a harmadik résznek olyannak lennie, amilyen. — Ezt a „kellést” azonban nem úgy értem, hogy a történelem menete vagy az esztétika törvényei szükségszerűen vezették Wachowskiék fantáziáját a Machine City meg a mechwarriorok felé, és nem is úgy, hogy a közönségnek pont erre a befejezésre volt szüksége. Sokkal egyszerűbb dologról van szó. Hadd fejtsem ki, mire gondolok.
Amikor kiderült, hogy a Mátrixnak lesz folytatása, rögtön a legvadabb spekulációk kaptak szárnyra azzal kapcsolatban, hogy miről fog szólni. A spekulálást az tette indokolttá és izgalmassá, hogy nem volt világos, mi érdekeset lehet kifacsarni az első részből. A Mátrix lényegében egyetlen zseniálisan felépített poén, mely arra fut ki, hogy látszatként leplezi le a számunkra ismerős világot: a nagyvárosi környezet mögött megjelenik a Terminátor-sorozatból ismert techno-apokalipszis, a kettő találkozási felületén pedig életre kel a fantasy (a lehetetlen verekedések, akciók formájában). Mindez egy nagyon egyszerű hőstörténetbe van ágyazva, mely teljesen klasszikus mintát követ, olyasmi, mint a Csillagok háborúja: a főhős kezdetben hétköznapi életet él valami unalmas környezetben, ahol nem érzi otthon magát (Tatuin ill. szoftvercég), aztán megjelennek a hatalom emberei, akik feldúlják a nyugalmát (birodalmi kommandó ill. ügynökök), a főhős ennek nyomán átkerül a mindennapiságon túli közegbe (Millenium Falcon ill. Nebukondonozor), egy mester elkezdi kitanítani (Obi Wan ill. Morpheus), majd újonnan felfedezett képességeit mozgósítva valami kulcsfontosságú vállalkozásban kell résztvennie (a Halálcsillag megsemmisítése ill. Morpheus kiszabadítása). Ez a jól bevált fejlődési séma világos és hatásos keretbe foglalja a történetet, így a leleplezés és a forradalmi látványvilág még nagyobbat üt.
Egy kérdés marad: hogy lehet egy ilyen sztorit folytatni? A Csillagok háborúja példáját tekintve elsősorban úgy, hogy elkezdünk valami epikus történetet mesélni az ellenálló mozgalomról, melybe a főhős az első részben belecsöppent, és megmutatjuk, hogyan bukik el szorgos munkájuk nyomán a gonosz. Csakhogy a Mátrix esetében a folytatás ekkor lényegében azzá a filmmé alakult volna, amire a Terminátor I idején még csak pár jelenet erejéig volt pénz és technológia: kicsiny, de elszánt embercsoport küzd a gonosz gépek ellen puskákkal, tankokkal és rakétákkal egy roncstemetővé változott, kopár Földön. Egy ilyen filmmel több probléma is van. Egyrészt nagyon unalmas. Másrészt, a Mátrixban az ellenállók helyzete annyira nyomorúságosnak tűnt, a gépek hatalma annyira nyomasztónak és véglegesnek, hogy nem igazán érezte az ember a nagy felszabadulás lehetőségét. Ha egy két és fél órás robotháború után pár ezer ember győzedelmesen előbújik a föld alól egy kiégett és elsötétült világba, az nem különösebben katartikus lezárás egy százmillió dolláros szuperprodukciónál, mely eredetileg a bőség és jólét társadalmában indult. Harmadrészt pedig egy ilyen folytatásból pont az tűnt volna el, amitől az első részen hanyatt estek az emberek: a mátrix, a látszatvilág, ahol szuperhősködni lehet. Robotos-lövölödözős scifit sokat láttunk már; olyan cyberpunk-szerű környezetet, ahol a fizika helyett a hongkongi karatefilmek törvényei érvényesülnek, már kevesebbet. A folytatásból ezt a vonalat nyilván nem lehet kihagyni.
Nézzük, mit csináltak ezek után Wachowskiék. Nos, mindenek előtt elmélyítették a világot. Pontosították az Orákulum szerepét, megmutatták a mozgalom működését. Beraktak egy csomó jól kitalált karaktert, mint a Meroving, Seraph, az Ikrek, Monica Bellucci (kit érdekel, hogy hívják a filmben...), a Vasutas (neki asszem valami magasztosabb neve volt magyarul). Feltűntek új helyszínek: Sion, a gépek városa. Extrémebbé váltak az akciójelenetek, ld. a Smith-sereggel való verekedést, az autópályás jelenetet, a sentinelekkel vívott harcot (benne a rég esedékes mechwarriorokkal). Megismerhettük a világ összes olyan területét, melyről az első részben szó volt, de nem láttuk, magából a mátrixból pedig, mely eredetileg csak a jó és rossz küzdelmének háttereként funkcionált, dinamikus, élő környezet lett a migráló, konspiráló programok és a maffia szerepét betöltő Meroving révén. Első körben tehát sikerült elérni, hogy a folytatások szervesen kapcsolódjanak az előzményhez, ugyanakkor túl is lépjenek rajta, és eközben megmaradjon a mátrix központi szerepe.
De mi a helyzet a végcéllal? Mint említettük, a folytatásokkal kapcsolatos egyik legnagyobb kihívás a komoly, de megoldható konfliktus felépítése. Ez azonban nem lehet a gépek elsöprése. Mi lehet akkor? Valami olyan elemet kellett találni, mely fontos szerepet kap az első részben, gonosz, legyőzhető, mégsem egyenlő a gép-társadalommal. — Ez pedig Smith, a vírussá vált Smith. Nem tudom, Wachowskiék eleve gondoltak-e erre a fajta továbbfűzésre, vagy csak később ugrott be nekik, hogy Neo akár meg is „fertőzhette” Smitht, miközben látszólag elpusztította, mindenesetre tény, hogy a vírus-Smith beiktatása az a zseniális húzás, mely lehetővé teszi, hogy a több mint öt órás folytatásnak célja és tétje legyen, és a lezárás diadalnak érződjék. Persze ebben a diadalban van némi megalkuvás is, hiszen a gépvilágot nem rombolják le, a gépekkel együtt kell élni, de mint említettem, a végső győzelem már az első rész után sem tűnt igazán meggyőzőnek.
Úgy tűnik, készen vagyunk — de mégsem. Valami kimaradt; egy nagyon fontos elem hiányzik a rekonstrukcióból. A Mátrix első részében az izgalmas környezet és a hősmotívum mellett volt még egy lényeges mozzanat, mely az egész film hangulatát, és talán sikerét is meghatározta: mégpedig a leleplezés, a világ logikájának váratlan megsemmisülése. (A Mátrix „filozófiájával” kapcsolatos elméletek egytől egyig erre koncentrálnak.) Az első rész talán legfontosabb pillanatát a felébredés, a valóság „kizökkenése” jelentette; ez a szerkezeti elem annyira erős, annyira feltűnő volt, hogy furcsán vette volna ki magát, ha a folytatásban nyoma sincs valami hasonlónak. Csakhogy egyáltalán nem világos, hogyan lehet megbontani az első részben felépített világ logikáját úgy, hogy a történet működőképes maradjon.
Sokáig azt rebesgették, hogy a folytatásokban az „igazi” valóságról is ki fog derülni, hogy valójában egy másik mátrix, de ez már akkor is gyenge megoldásnak tűnt. Kétszer ugyanis nem lehet felrúgni egy világ logikáját; két nagy leleplezés kioltja, nem pedig erősíti egymás hatását. Ha kétszer kiderülhet, hogy semmi sem igaz, amit addig naivan és jóhiszeműen elhittünk, miért ne derülhetne ki harmadszor is? A leleplezés leleplezésével a néző lába alól eltűnik a talaj; a világ nem izgalmasabbá, hanem érdektelenebbé válik számára. Elvben persze a leleplezés leleplezését is értelmessé lehet tenni, ha valami még „nagyobb”, még durvább realitásba, még komolyabb konfliktusok közé kerülnek a hősök: csakhogy mi lenne ez? A Mátrix első része már ellőtte az érzelmi tölteteket: letette a garast, kimondta, miért fontos és ijesztő az „igazi” realitás; ráadásul az egyik legerőteljesebb sci-fi elemet, a saját gépei által elpusztított és rabigába hajtott emberiség, a kiégett Föld toposzát használta fel ehhez. Ha Wachowskiék nagy leleplezést akartak belerakni a folytatásba, akkor erre kellett rákontrázniuk. De ez gyakorlatilag lehetetlen. Nincs olyan toposz, mely érzelmi hatását tekintve felül tudja írni a techno-apokalipszist. Talán az idegenekkel való kapcsolat még olyan végső, borzongató téma, mely hasonlóan elemi erejű. De hát a Mátrixból nem lehetett X-aktákat csinálni. Elvben el lehetne vinni a történetet valami Planetary-szerű „világok világa”-koncepció felé, ahol párhuzamos valóságok harcolnak egymással, de az meg túlságosan avantgarde megoldás lett volna egy közönségfilmben, és amúgy is nagyon nehéz lett volna felépíteni, tekintve, hogy az első részben egyetlen olyan elem sincs, melyhez szervesen kapcsolódna. Az idegeneken és a multiverzumon kívül pedig nem marad racionális eszköz a nagy fordulathoz. Marad tehát az irracionális eszköz: a csoda.
Magam számára így látom megokolhatónak, miért lett Neóból a 3. részben megmagyarázható megváltóból megmagyarázhatatlan megváltó, akinek a gépekkel való titokzatos kapcsolata végeredményben megalapozatlan marad. Persze végtelen számú koherens teóriát lehet felépíteni azzal kapcsolatban, hogy mi történik, mikor Neo irányítgatni kezdi a sentineleket vagy vakon meglátja a gépvilág aranyfényeit, de ezeket a teóriákat maga a világ, melyre vonatkoznak, nem támasztja alá (igaz, nem is cáfolja). Ebből a szempontból még az is tökéletesen mindegy, hogy maguk a rendezők mit gondolnak, mert pusztán a 2. és 3. rész alapján, az alapján, amit ezek a filmek mutatnak, Neo varázslatos képességére nincs magyarázat. Ezért csalóka a Mátrix 3: azt az érzést kelti, mintha sugallana valamit, mintha meg kellene fejteni, pedig nem sugall semmit, csak saját logikai lezáratlanságát tárja a szemünk elé.
Végeredményben tehát azt a hipotézist kockáztatnám meg, hogy a Mátrix utolsó része elsősorban azért lett olyan, amilyen, azért csinált techno-Krisztust Neóból, mert saját világának korábban lefektetett logikája alapján nem volt más választása. Ha Wachowskiék egy repkedős-verekedős, ugyanakkor értelmes céllal rendelkező, izgalmas folytatást akartak csinálni, amiben ráadásul még valami váratlan lételméleti fordulat is van, akkor legalábbis érthető, hogy ez lett az eredmény. Nem mondom, hogy csak így lehetett megírni a 2. és 3. részt, de meglepne, ha ki tudnánk találni valami radikálisan eltérő változatot, mely megfelel a fenti feltételeknek. Különösen a lételméleti fordulattal kapcsolatos korlátokat érzem erősnek: nem látom, hogyan lehetne ráígérni az első rész poénjára Christus ex machina nélkül. (De ha valakinek van ötlete, mindenképp írja meg &mdash vagy inkább csináljon belőle karriert Hollywoodban.) A folytatás kényszerei miatt szükségszerűen lyukadt ki a világ logikája. A gondolkodásra hajlamos néző értelme pedig befurakszik a logika résein, és megpróbálja helyreállítani a struktúrát — a helyreállításnak ezek a kísérletei az értelmezések.
A fentiek fényében még azt is elképzelhetőnek tartom (de ez tényleg már puszta spekuláció), hogy tulajdonképpen mindenfajta Mátrix-értelmezés ilyen reakció eredménye: megpróbálunk racionálisan leírni egy olyan jelenséget, mely egy meggyökeresedett logika számára lehetetlen. Képtelenségnek tűnik, hogy valójában nyálkás tápoldatban úszó, sorvadt testek legyünk, akiknek elektródák szívják el az energiáját; képtelenség, mert minden érzékünk cáfol egy ilyen feltevést, csak az eszünk mondja, hogy elvben lehetséges. Ha igaz lenne, az ugyanolyan érthetetlen lenne számunkra, mint a 3. részben a film szereplői számára Neo és a gépek kapcsolata. Csoda lenne, negatív csoda, melynek megrázkódtatásából őrület nélkül csak úgy lehet kikerülni, ha befogad minket egy kedves lázadó közösség, mely új célt és még szilárdabb értelmet ad talajtvesztett létezésünknek. Az első rész a történet szintjén még elvégezte ezt a behelyettesítést, de számunkra, nézők számára már akkor is problémát jelentett, hogy a világnak ez a képe tökéletesen lehetséges, ugyanakkor teljesen összeegyeztethetetlen józan mindennapi életünkkel, ráadásul ezt az összeegyeztethetetlenséget ugyanaz az értelmünk konstatálja, amellyel a mindennapjainkat olyan logikusan berendezzük. A harmadik rész már a történet szintjén is nyitva hagyja a kérdést; talán ez a kétféle nyitottság generálja a Mátrix „valódi” mondandójáról szóló elméleteket. A Mátrix-értelmezés, ebben a gondolatmenetben, egy seb begyógyulása a racionalitás felszínén: annak a magyarázata (akár a filozófia vagy vallás bevonásával, akár a racionális alkotói szándékok vagy az ősszimbólumok rendszerének a felfejtésével), ami végeredményben megmagyarázhatatlan — a világ alapzatáé; azé, ami túl van a világon, mégis mintha érintkezne velünk. Mert valahányszor az értelem törekedni kezd efelé, kiszakad minden szilárd viszony közül, és vagy egy újabb kész célban, vagy az érhetetlenségben kell megnyugodnia: maga a sorozat nyújt példát mindkettőre. Mi, nézők és értelmezők pedig e feloldhatatlan alternatívák közt oszcillálunk ítéletnapig.
rampion
|
