Miről szól
a Mátrix 3?
A Mátrix 3. arról szól, hogy Neo, miközben Sionban rekedt társai kétségbeesetten harcolnak az őrszemek serege ellen, hosszas viszontagságok után eljut a gépek városába, megegyezést köt velük, aztán megszabadítja a Mátrixot a vírussá vált Smith ügynöktől.
Mint a fenti leírás sejteti, nem feltétlenül kell komoly agyi munkát fektetni annak kibogozásába, hogy a Mátrix „valójában” miről szól. Valójában pont arról szól, amit a képernyőn lát az ember. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a filmnek nagyon erőteljes hatása van ránk (már akire, persze). Izgulunk, lelkesedünk rajta; bizonyos jeleteknél lúdbőrzik a hátunk. Ez az egyik fontos tény, amit el kell ismerni. Másrészt, különösen a második és harmadik résznél, felvetődnek bennünk bizonyos kérdések. Úgy gondolom, a Mátrix értelmezése körüli viták e két tény kombinációjára vezethetők vissza: a film (látványvilága, figurái, cselekménye révén) lenyűgözi az embert, és ez az élmény, mikor beleütközik a történet furcsa vagy megmagyarázatlan elemeibe, értelmezésre sarkall. Miért vannak a szereplőknek szokatlan, mitikus nevei? Miért hasonlít annyira a Mátrix látszatvilága a mi világunkhoz? Talán minket is gépek uralnak? Vagy ez metafora lenne — a mi világunk is valamiképpen csak látszat? Mi történik tulajdonképpen a trilógia végén?
Nagyon sok megoldás született a „Mit is jelent a Mátrix?”-problémára, könyvek jelentek meg róla, és feltehetőleg a net is hemzseg a válaszoktól. Nem áll szándékomban szaporítani ezeket, egyrészt mert nem értek eléggé a filozófiához, vallástörténethez és mitológiához, hogy megtegyem, másrészt mert úgy gondolom, hogy ezek a spekulációk bizonyos értelemben elvétik a lényeget.
Mert mielőtt az ember fejest ugrik egy magyarázatba, felvetődik a kérdés, hogy tulajdonképpen mi értelme ennek az egésznek? Az, hogy Neo neve Neo, tényleg jelent valamit? Az, hogy a csapatfőnök az álomisten nevét viseli, kulcsot ad valamihez? A buddhista kisfiú az első részben arra utal, hogy ez a film valójában filozófia? Így tervezték el, direkt, a Wachowski-fivérek? És aki ezeket az apró jeleket észreveszi és összerakja belőlük „a” megoldást, az jut a film valódi üzenetének birtokába, szemben azzal, aki csak úgy bámul bele a világba, nyammog a pattogatott kukoricán és izgul a verekedős részeknél?
Nem könnyű kérdések ezek. Többféle válasz adható rájuk, de mindegyikkel van valami gond. Azt például, hogy a Wachowski-fivérek miért így írták meg a jeleneteket, feltehetőleg sose tudjuk meg, és valószínű, hogy nagyrészt számukra sem világos. Ugyanaz a dilemma kerül itt elő, mint a magyarórai verselemzéseknél, mikor a tanár hirtelen megállapítja az alkotó összes titkos szándékát („és a költő itt azt gondolta, hogy az élet semmit sem ér kedvenc melegvizes butykosa nélkül, ezért a következő sorba nagyon sok ,k’ betűt rakott”). Mint valami modern béljós, aki a művészek kiömlött, szöveggé alakult lelki belsőségeiből olvassa ki az isteni jelentést.
Az ilyen próbálkozásokra az Arany Jánosról szóló jól ismert anekdotát szokás felhozni, ami egyébként több különböző emberről is kering: mindig arról szól, hogy a művész beül egy irodalom-órára, ahol a versét tanítják, és az első „...és a költő itt azt gondolta” mondatnál azt mormogja: „Gondolta a fene.” Akár igaz ez a történet, akár nem, ha valaki beszélt már alkotókkal, tudja, hogy többnyire meglehetősen homályos fogalmaik vannak róla, mit miért csinálnak. Azok az írók-költők, akik órák hosszat tudnak értekezni a műveikben megbújó hihetetlen utalásokról és szimbólumokról, többnyire csak az alkotói hiányosságaikat próbálják takargatni. Ráadásul egy film esetében eleve bonyolultabb a helyzet, hiszen csomó minden véletlenszerűen alakul ki a forgatás során, és nem köthető konkrét szerzőhöz. „Bob” pl. állítólag egy díszletrakodó munkás volt a Twin Peaks forgatásán, és csak azért lett belőle szereplő, mert véletlenül benne maradt az egyik felvételben, és Lynch-nek megtetszett, ahogy kinéz. — A Casablanca végét pedig a bemutató előtt meg akarták változtatni happy endre, de Ingrid Bergman (a női főszereplő) időközben levágatta a haját, ezért nem lehetett leforgatni az új befejezést. A híres zárómondat pedig csak az utolsó pillanatban, kósza ötletként került oda.
A szerzői szándékok tehát bizonytalanok és nehezen azonosíthatóak, amit az is mutat, hogy az elemzéseket az értékes művek esetében sosem a szerzők maguk írják. (És a legtöbb ilyen műnek több érvényes olvasata is lehetséges.) Két lehetőség marad ekkor: vagy azt mondjuk, hogy az alkotás, függetlenül a szerző szándékaitól, objektíven megjelenít valamit (pl. a korabeli társadalmi helyzetet, vagy valami időszerű filozófiai gondolatot), vagy azt állítjuk, hogy az elemzés tulajdonképpen a saját érzéseinket, nézőként szerzett élményeinket írja körül. Az első esetben a Mátrixot pl. a keleti filozófiák újraértelmezésének vélhetjük, vagy a gonosz gazdasági rendszer által bedarált modern világ képét pillanthatjuk meg benne (netán a bátor linuxos közösség küzdelmét a Microsoft ellen). A második esetben mondhatjuk, hogy a mitológiai utalások, a vallásos eszmék nyomai, a hőseposzokra és megváltás-történetekre emlékeztető szerkezet miatt lett a Mátrix akkora sikerfilm, ezért lelkesedünk és lúdbőrzünk tőle.
Ezekkel a megoldásokkal azonban szintén baj van. Valaki vagy elhiszi, hogy filozófiai gondolatok, társadalmi folyamatok csak úgy megtestesülnek műalkotásokban, vagy nem. A legtöbb ilyen értelmezésben van valami furcsa. Valahogy kirántják az embert a film hangulatából; pont azt tüntetik el a műből, ami érdekes benne. Az ember nem azért ül be a Mátrixra, hogy a gazdasági folyamatokon vagy a keleti filozófián töprengjen; ha ez lenne a célja, akkor újságot venne vagy filozófia-tankönyvet. Mit jelent akkor az, hogy ezek a művek „valójában” ezt meg ezt jelentik, mikor az ember számára valójában pont hogy nem azt jelentik? Vagy az igazi jelentést csak a hozzáértők veszik észre? De akkor mit vesznek észre a nem-szakértők? — Mondhatjuk, hogy semmit, mert a jónépnek csak a karatéjos részek meg Monica Bellucci csöcsei kellenek, de ez nyilvánvalóan megkerüli a problémát. Mert akkor a jónép miért nem Bruce Lee-filmeket és Monica Bellucci-s aktfotókat nézeget, miért vesz mozijegyet? A hozzáértők meg miért nem a Bhagavad-Gítát olvassák, minek nézik meg a Mátrixot, ha az végül is csak egy egyszerű filozófiai gondolat terjengős kifejtése?
Ami a fennmaradó lehetőséget illeti, hogy ti. a „megfejtés” a Mátrix lelki-érzelmi hatásához adna kulcsot, ezzel kapcsolatban szintén kételyeket kell támasztanunk. Honnan tudjuk, hogy kire hogy hat a film? Az teljesen egyéni és megfoghatatlan dolog, nem? Ha adok is egy szép elméletet a saját érzéseimről, az aligha lesz érvényes mindenkire, vagy akár bárki másra rajtam kívül. — Másrészt a Mátrix-értelmezések állandóan filozófiai, mitológiai adalékokkal jönnek, de ha kicsit is magamba nézek, az a gyanúm támad, hogy én nem bármiféle spirituális mondandó miatt estem hanyatt annak idején a Mátrixtól, hanem amiatt, ahogy Trinity a legelején pókként fölugrik és lerúgja a zsernyákokat, meg a hihetetlenül hangulatos lepukkant külvárosi épületek miatt, meg amiatt, amikor Neo felébredve körbenéz, és a kamera gigászi, fekete ember-keltetők során fut végig. Tehát a látvány tűnik a hatóerőnek, a látvány megszervezése a cselekményen keresztül. De ennek titkát, amennyire látom, senkinek sem sikerült még megfejtenie.
Nem tudjuk tehát, hogy a Mátrix-értelmezésnek mi értelme van, noha feltehető, hogy van neki, különben nem csinálnák annyian. (Bevallom, velem is sokszor előfordult.) — Ezért a cikk következő részében elkerülöm ezt a bizonytalan terepet: megmaradok annál a szilárdnak tűnő hipotézisnél, hogy a Mátrix 3. arról szól, ami a képernyőn látható, és arról próbálok majd spekulálni, hogy miért kellett erről szólnia.
[ > > ]
|
