Mítoszteremtés Vörösmarty Mihály tünderépikájában
Jó tizenhárom évvel ezelőtt, az általános iskola hatodik-hetedik osztályában került a kezembe egy trilógia, mely rajtam kívül még több milliónyi embert varázsolt el közel fél évszázad alatt, mióta megjelent. Ez a mű A gyűrűk ura volt, J. J. R. Tolkientől. Azóta a mai napig lelkes híve vagyok a szépirodalom „mostohagyermekének” tekintett science-fiction és fantasy irodalomnak. Mindig is lenyűgözött az a szándék, mellyel egyes írók egy elképzelt nép vagy az emberiség történetét próbálták felvázolni, például Asimov a végül negyvenhét kötetre rúgó Robotok és Birodalom ciklusában, amely az emberiség történelméből, főleg a római birodalom történetéből emelt át rengeteg momentumot. Ugyanezt tette Tolkien is, aki az angolszász meseirodalom és hiedelemvilág alakjait, legendáit alkotta újjá és teljes körű mitológiai rendszerét teremtette meg, többek között saját nyelvet találva ki. Tették és teszik a mai napig számtalan könyvben az ő, illetve még néhány író példáját követve, pl. Jack Vance (Lyonesse-trilógia), és ponyva felé tendáló Robert E. Howard (Conan-ciklus) És még néhány mai íróról is szót ejtsek: Terry Pratchett, aki megalkotta az anti-fantasy műfaját, és hogy egy mai, bizonyos körökben igen népszerű magyar írót is megemlítsek: Nemes István.
Azt azonban csak néhányan tudják, vagy vonnak mindezzel párhuzamot, hogy a 19. század elején egy magyar költő már megtette mindezt, mégpedig egy jóval nehezebb műformában: az eposzban. Alkotott egy hőstörténetet, egy mitológiai rendszert, történetet, melyre a nemzetnek — és neki is — szüksége volt. Ezt a tervét és koncepcióját következetesen végigvitte a Tündérvölgyben, Délszigetben, Magyarvárban és A Romban. Tehát több, mint egy évszázaddal előzött meg mindenkit. A birodalmat, melyet a fantáziája megteremtett bármelyik fantasy író megirigyelhetné, hiszen minden kellék megtalálható itt: sárkányok, háborúzó istenek, hősök, szerelem, óriási csaták, és mindez a mesélni vágyással és tudással együtt jelentkezik.
A címről
A szakdolgozatom címével kapcsolatban rögtön feltehető az a kérdés, hogy mit is takar ez a kissé fellengzős megfogalmazás. Milyen kapcsolatban vannak Vörösmarty tündér-epikába sorolt művei a mítoszokkal, és egyáltalán hogyan és miképpen teremtődnek bennük mítoszok. Munkám jó része erre próbálja megkeresni a választ, de úgy gondoltam néhány dolog elöljáróban tisztázásra szorul.
Mi is maga a mítosz? A görög mítosz szó mesét jelent, vagy tág értelemben bármit, amit valaki mond: állítást, történetet. Etimológiailag tehát tisztázott a jelentése. A gyakorlatban a mítosz definiálásával már jócskán akadnak problémák. Szokványos definíciója tartalmi jegyek alapján fogalmazódott meg, eszerint isteni eredetű, ember feletti képességekkel rendelkező hősökről szóló történet. Ez azonban már régen túlhaladottá vált, de a helyére az irodalomtudományi és egyéb irányzatok nem tudtak átfogó és megfelelő definíciót adni. Egyrészt a maguk különböző megközelítése, másrészt a mítoszok egyedisége miatt. Bármely kultúrából származó mítosz-készlet egyforma kevéssé ad példát a mítosz kvintesszenciájára.
Én mégis megpróbálkoznék a mítoszok általános és egyedi formajegyei alapján bizonyosfajta összegzéssel. Amit mindenképp el lehet mondani a mítoszról az az, hogy orális hagyományon alapuló, egy adott kultúrkör sajátos fejlődési fokának megfelelő tudatformát és világlátást tükröző, esetlegesen művészileg megformált történet, elbeszélés. Témáját tekintve szólhat istenek, héroszok történeteiről, lehet eredetmagyarázat, rítusokhoz kapcsolódó elbeszélés, keletkezéstörténet. Nagy szerepet kapnak az allegorikus, szimbolikus aspektusok, a képzelet, az álmok illetve a különböző archetípusok. Műfaja érintkezik (sokak szerint nem is elhatárolható) a népmesével, sagával, legendával, tündérmesével. Funkcióját tekintve lehet elbeszélő és szórakoztató; gyakorlatias és értékmegszabó; spekulatív és magyarázó.
Hogy mennyiben felelnek meg ezeknek a kritériumoknak Vörösmarty tárgyalandó művei? Vegyük sorra! A Zalán futásában krónikákon és szájhagyományon alapul a hun-magyar rokonság, a honfoglalás története. Ebben a történetben erőteljes szerep jut az isteneknek (Hadúr, Ármány), kiemelkedő hősöknek (Árpád, Ete, Kadosa), felvillannak benne rítusok (pl. lóáldozat, temetés). Szórakoztató és elbeszélő, szabályleíró és magyarázó jelleg egyaránt előfordul benne. Ha a homéroszi hősköltemény (Iliász, Odüsszeia) görög mítoszokból, mitológiából táplálkoznak, nőttek fel, akkor a Zalán, mint hőstörténeti eposz ősmagyar mítoszokból és mitológiából. Csak hogy ennek az ősmagyar mitológiának nagy része nem létező, Vörösmarty képzelete által sajátságosan kidolgozott, megteremtett. Az istenek, a hősök szinte teljes egészében kitaláltak, a történelmi tények pedig keretét képezik az ő történetüknek. Ugyanakkor Vörösmarty a mintegy ezer éves orális hagyományon alapuló folklórt, az írott irodalmi művek egyes elemeit egyaránt beépíti a Zalánba, és más műveibe. A Délszigetben inkább a népmesei, tündérmesei jelleg dominál, de használja a már kialakított mitológiáját is. A Tündérvölgy pedig az eredet- és teremtésmítosszal rokon.
Vörösmarty művei tehát a hagyományos értelemben vett mítosszal nyugodtan rokoníthatók. Azonban az, amit tartalmaz jórészt saját képzeletén alapul, elemeit a fantáziája dolgozta ki. Vagyis a bennük létrejövő mítosz teremtett. Tágabb értelemben vett mítoszhoz pedig már jóval kevesebb magyarázat alapján besorolható. Hiszen a romantika a maga társadalmi és kulturális tényezőivel rengeteg mítoszát alakította ki (egzotikum, primitivizmus). Ha pedig a művekben lévő szimbolikus, allegorikus aspektusokat, archetípusokat figyelembe vesszük és hozzásoroljuk azt, hogy sok helyütt mindez az álom és a képzelet határán lebeg, akkor ez a teremtett mítoszt jóval sokrétűbbé és komplexebbé teszi.
II. Vörösmarty és kora
A hőstörténeti eposz politikai és irodalomtörténeti előzményei
Az előző fejezetben már említettem, hogy a Zalán futása hőstörténeti és honfoglalási eposz. Megszületését a magyar irodalomban több mint egy évszázad politikai és irodalomtörténeti alakulása előzte meg. Árpád alakja csak Anonymus Gesta Hungarorumánnak a könyv alakban való megjelenésekor, vagyis 1746-ban kerül be a köztudatba. Ezek után válik csak a honfoglaló magyarok szimbólumává. A hun Attila alakját váltja fel, aki a krónikaírók és a székely mondák jóvoltából került be a köztudatba, de Árpád mellett azért a hun őstörténet népszerűsége még mindig stabilan megtartotta helyét.
A honfoglalás ténye alapja a nemzet létének és jogának a Kárpát-medencéhez. Ennek a jognak az igazolásához pedig ideális volt maga a történelmi tény, vagyis Árpád alakja és harca. Ez kiindulópontjává vált a területhez való, vér által megszerzett joghoz. A nemesi köztudat számára ugyanakkor a honszerzés a nemesi kiváltságok forrása is volt. Hosszú ideig élt az a felfogás, hogy a nemesség a honfoglalók leszármazottaiból alakult ki, míg a jobbágyok az Árpád által leigázott népekből. Ehhez a rendi nacionalizmushoz igazodik a klasszicista szemlélet egy része is.
A honfoglalás és a régi kor megéneklése, mint feladat már szerepelt a felvilágosodás irodalmában, szorosan hozzákapcsolódott a nemzeti irodalom megteremtéséhez, illetve egyfajta válaszlépés is volt Mária Terézia és II. József abszolutista politikájára. Mivel a klasszicista epikában az eposz volt a kultivált műfaj, emellett pedig ez összes mű, mely egy nép eredetével és tetteivel foglalkozott (Iliász, Odüsszeia, Aeneis) eposzi formában íródott; így a forma is adottá vált. A legkorábbi próbálkozás gróf Ráday Gedeon, a kor egyik nagy mecénása nevéhez fűződik, ő az, aki „bajnoki énekbe” kezd bele a 18. század közepe táján (öt versszak készül el belőle és ez is csak 1787-ben jelenik meg). Virág Benedek Csokonai Vitéz Mihály és egyaránt hozzá is fogott egy-egy eposzhoz. De Csokonai Árpádiásza tulajdonképpen csak terv maradt (a forrásanyagot gyűjti össze és 51 sor készül el), Virág Benedek pedig csupán az előhangig jutott el 1802-ben. Kisebb elbeszélő költemények is születtek, Baróti Szabó Dávid írt ilyen jellegű műveket, Ungvárnémeti Tóth László pedig balladaszerű költeményt Árpád harcáról.
A nemesi olvasóközönség számára mégis Dugonics András Etelkája teszi szélesebb körben ismertté a honfoglalási tematikát és népszerűsíti Árpád alakját. Az első Etelka mű 1788-ban jelenik meg. Elsősorban az irodalmi réteg alsó részéből merít, illetve azt a réteget célozza meg, amely ezt olvassa. Alapja a szentimentalista regény és a lovagregény. Még csak a honfoglalás kori magyarok életét, szokásait próbálja naiv módon rekonstruálni. A fentebb stílnek és a tulajdonképpeni írói tehetségnek nyomai is alig mutatkoznak, de már hozzákapcsolódik a preromantika hullámához és hatása is igen erős. Szándéka szerint a kalapos király, II. József rendszerének kritikája akar lenni, szereplői megfelelnek a kor egyes alakjainak.
Mindez már a provinciális nemesi felfogás jegyében született. A harcias honfoglaló nép mintakép lett az akkori jelen elkorcsosult nemzedékének számára, másrészt a nemesi ellenállás jelképévé is az abszolutizmussal szemben. Jogalap és példa a konzervatív rendi felfogás számára. Így az ősmagyarság a nemesi kúriáknak a regeneráció, rendi világ konzerválására kialakított típusává válik. A rendi nacionalizmus után létrejövő nemesi szentimentalizmus is hasonlóképpen közelít a történelemfelfogáshoz és magyarságszemlélethez. Kisfaludy Sándorra jellemző a múltból eszmei céljainak megfelelő érzelmes történet kiválasztása. Regéivel és követőivel kialakít egy sajátos irányvonalatAzonban a szentimentalizmus már átvezet a romantikába. Vörösmartyt közvetlenül jó néhány próbálkozás előzte meg, melyek irányadóak voltak számára. Horvát István a Tudományos Gyűjteményben nyilvánosan szólítja fel Pázmándi Horváth Endrét, hogy Árpád bejöveteléről írjon egy művet, mivel Zirc emlékezete címmel már írt egy hexameteres rendtörténetet 1818-ban.
Az 1821-ben megjelenő Auróra még inkább Árpád honszerző háborújára irányítja a figyelmet. A honfoglalási téma két műben is középpontba kerül. Az egyik Horváth István elbeszélése: Árpád Pannon hegyén; a másik pedig Pázmándi Horváth Endre eposzi részletei A szittya üdőbül. 1823-ban pedig megjelenik Aranyrákosi Székely Sándornak Székelyek Erdélyben című kiseposza, innen már csak egy lépés a Zalán. Az elsőség egy honfoglaláskori történelmi esemény hexameteres feldolgozásáért mégis Cuczort illeti, ő az aki Augusburgi ütközet címmel jelenteti meg művét az Aurórában 1824-ben, akkor mikor Vörösmarty még csak részleteket közöl a Zalánból. [...]
III. A Zalán futásának mitológiai rendszere
Istenek
Mire van szüksége egy eposznak? Mítoszokra és mitológiára, de legfőképp istenekre és csodás hősökre, akik mindezt megteremtik. Az irodalom szinte valamennyi eposzának istenek, héroszok és valamilyen történelmi esemény állt a középpontjában. Mi volt adott Vörösmarty számára? Csak a történelmi esemény, Árpád és még néhány személy alakja szegényes forrásokból, valamint a kor kutatásai, amelyek még gyerekcipőben jártak.
Az esemény és az alakok mellé meg kellett tehát teremteni az isteneket. Azért többet, mert erre a források egy része is utalt, másrészt ez sokkal egzotikusabban hangzott, mintha a magyarok csak egy istent imádtak volna. A dualista, ellenpólusokon alapuló istenképhez nagy valószínűséggel Horvát János: A régi magyaroknak vallásbéli 's erkölcsi állapottyokról c. munkáját használhatta fel. Ő a perzsa-kazul jisdan szóból eredezteti az istent, és az Ormozd- Ahrimán párosra utal a magyarok hitével kapcsolatban. Hogy Vörösmartyra milyen nagy hatással volt ez a szemléletmód, az leginkább Ármány alakjának vizsgálatakor látszik. Horvát János így elmélkedik A jó és gonosz főbb alkotású lelkekről fejezetben: „Abból pedig még hihetőbbé lészen, hogy az ördöngös és ármányos nevezetek mind a mái napiglan is egyértelműek: egyik is, másik is arról mondattatván, akiben rossz, hamis, álnok, istentelen lélek lakozik: valamint az ördög egyenlő hatalma az Ahrimánnal vagy Ahermánnal; ennek a perzsáktól, annak magyaroktól tulajdonítván a rosszaknak adása, teremtése” Mint látszik az ármányos szót Ahrimánnal hozza összefüggésbe, így tehát a gonosz istennek, Ármánynak az eredetét tisztázottnak vélem.
A főisten, Hadúr kialakítása már összetettebb. Feltűnő a hasonlatosság Székely Haddurjával. Azonban Vörösmarty már az 1819-20-as években használta a Hadúr kifejezést, ezzel kapcsolatosan még Trencsényi-Waldapfel nem tarja kizártnak Schreiber Hadur című balladájának illetve a germán Hödur mitológiai névnek a hatását. Bár ez mítoszbeli vak Hödúr az akit Loki felhasznál, hogy megölje fivérét Baldurt. Hödúr és Hadúr alakja, személyisége még csak távolról sem hasonlít egymásra.
Ami legvalószínűbbnek tűnik az a kor azon görög és római történetírókon - főleg Priszkoszon és Hérodotoszon — alapuló szemlélete, amely Attila kardját a szkíta származásúnak tartott Árész vagy Mars kardjának tartotta: „A kard mind a szkíták, mind a hunok közt a hadistent jelenté, miről Bél Mátyás, Pray és Desereczky bőven írtak”. A közfelfogás a magyarokat a hunokkal tartotta rokonnak, sőt egyes krónikák és székely mondák alapján használták is Attila kardját. Adott tehát egy hadisten, kit a hunok nagy tiszteletben tartottak, és akit így a magyaroknak is imádniuk kellett. Ez jól megfelelt a kor hangulatának is, hiszen egy harcos istent szolgáló hajdani magyar nép példaként kitűnő volt nemzetébresztő céloknak.
Így létrejön egy perzsa (Ormozd-Ahrimán) mintájú, dualista jellegű rendszer. Nem tisztán dualista, mert jóval közelebb áll a keresztény Isten-Sátán ellentéthez, mint egy igazi pogány társistenséghez. Vörösmarty a mintáihoz és kortársaihoz hasonlóan sem tud szabadulni a keresztényi megközelítéstől. A témákkal foglalkozók nagy része (pl. Bonfini. Cornides, Anonymus) úgy vélte, hogy a magyarság egy istent tisztelt: „Ezek után semmi kétségem nincs afelől, hogy a magyarok csak egy istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogy a névtelen Jegyző mondja: „mindenek urát”, egyedül hozzá fohászkodtak és neki mutattak be áldozatot „ .A kor egyik kedvelt kifejezése volt a „magyarok istene” és a harcos istenképzet a keresztényi szemlélettől sem állt messze, gondolok itt az ószövetségi „seregek ura” kifejezésre. Mindezekből gyúrja össze Vörösmarty a maga Hadúrját, mindenből vesz egy kicsit, de mégis valami újat hoz létre.
Kívülről szemlélve sem tisztán dualista, ha pedig közelebbről megvizsgáljuk Hadúr és Ármány műbeli kapcsolatát, rögtön kiviláglik az inkább keresztényi Isten-Sátán ellenpontozás a pogány dualista szemlélettel szemben. A két isten közül Ármány tűnik fel előbb egy röpke pillanatra a második énekben. Csak Etének jelenik meg és az érzelmeit befolyásolja:
„... Ete hős pedig ége szivében,
És iszonyú gond nyomja fejét: a Rémnek alakja
Megjelenék neki és örömét kebelében elölte”
Ekkor a költő még nem is tisztázza, hogy egy istenről van szó, a Rémet akár allegorikusan is felfoghatnánk, egyelőre. Kicsit később, az áldozatbemutatáskor már tisztázódik minden, ő a „Rémistenök”, Ármány. Követi a magyarokat mindenhova, „hagyá Volgán túl régi lakását” és „megszállta hadával erdős Mátra hegyét”. Kísérőelemei: köd, füstfelleg, tenger zúgásához hasonlatos moraj, fellegdárda, kísérői pedig az ördögök. Hasonlóan a már megszokott „szabványnak” számító istenképhez a trancendentális lény helyét Vörösmarty egy felső, égi világba helyezi, az emberi világ fölé. De mégis, a sötét, mélybe nyíló barlang már a keresztény pokolra emlékeztet: ”Itt nyita barlangot, feneketlent, ködbe borongót”.
Szerepe szerint ártó társistenség, bemutatásakor már rögtön érződik, hogy gyengébb Hadúrnál, az mintha erősebb lenne:
„hörgött mérgében, és már fölfogta ijesztő
Dárdáját; de Hadúr emléke letörte negédét.
Ártani nem mervén nyilván, csalt vetni leszállott”
Hozzáköthető időbeliség az éjfél. A magyar sereget kísérve testet is ölt: „Nagy denevérszárnyon repkedve” visítozik a sereg felett, szellemként Etének is megjelenik „kénkő lángban és füstben”. A denevért a kora középkortól babonás képzetek vették körül, állandó kísérője volt a boszorkányoknak, vagyis a gonosz szolgálóinak, a kénkő pedig az ördög és a Sátán állandó kísérője. Ugyanakkor az igazi alakjában szemei „ijesztő földöntúli katlanok”, haja pedig „rőten lobogó láng”. Vagyis ezzel a jó eltalált képpel Vörösmarty már egy igazi pogány isten külalakját rajzolja meg (bár ebben is érezni néminemű keresztényi sátánképet). A táltos és Ármány közti összeütközés során a költő egy kitalált rituális szöveggel próbálja meg aláfesteni mindezt: a „vessz meg”, „vessz el mindörökre” kifejezések regösénekekre hajazó ritmikus visszatérése egy ősibb szemléletmód utánzása, amely talán nem is tudatos.
Nézzük meg Hadúrt! Csak a harmadik énekben, a bolgár-magyar csatában tűnik fel először, de rögtön megfutamítja Ármány. Jelenléte azonban a kezdetektől érezhető, hiszen „fényhajlékából lát a hadak istene mindent”. Ő a „véres hadak istene”, akire szükség van egy ország elfoglalásához, vagyis a letelepedéshez. Hadúr ritkán jelenik meg, de tettei folyamatosak. Ábrázolása nem olyan részletesen kidolgozott, mint gonosz ellenpárjáé, főleg külsődleges szempontból nem találni róla részletes leírásokat. Cselekedetei bemutatásakor antropomorf istenre emlékeztet, de nagyobb, megközelíthetetlenebb, sokkal inkább hasonlít a zsidók Jahvéjére, mintsem a görögök vagy a rómaiak főisteneire.
Az egész eposzban Ármány a kezdeményezőbb, az ő támadó, kirobbanó dinamizmusával szemben egy rendíthetetlen, magasabb rendű isteni nyugalom jelenik meg. Ez az arcnélküli fenség csak a harc hevében kap emberi érzelmet: „a hadak istene most ráhága s tiporta bosszúsan”. Így száműzi Ármány lelkét a pokolra Hadúr. Vagyis Vörösmarty ezzel kapcsolatban is előveszi a jól bevált, megszokott keresztényi hiedelemrendszert. Érdekes, hogy ekkor már csak egy redukált Isten nevet kap. Ármány „rosz lelke pokolra szállt”, hadúr visszatér „égi fényes lakába”, melynek „fényes kapuját kinyiták magas égi leányok”. Mi ez ha nem keresztény szimbolika? [...]
IV. Tündérmitológia
Mitologikus és allegorikus alakok
A mű szereplőinek van még egy rétege, melynek a középpontjában azok a lények helyezkednek el, akik az isteni szféra és a földi lét között állnak. Általában valamilyen kapocs fűzi őket valamelyik istenhez. Elsősorban Ármánynak vannak olyan segítői, kik nehezen függetleníthetők az ő tevékenységi körétől, csak olyankor bukkannak fel, ha a Rémnek szüksége van rájuk. Ezek egyrészt különféle ördögök, rémek, akik urukhoz hasonlóan szintén szellemkép alakjában kísérthetik a harcosokat, de felvehetnek emberi alakot is Ármány segítségével; lehetnek szűrkankós parasztok vagy tót és bolgár katonák, kik:
„Kardot zörgettek, s ideget pengetve nyilakkal
Rezgő kopjákkal jöttek hadakozni és kaszákkal”.
Vagyis közvetlen módon képesek beavatkozni az emberi szféra életébe. A segítők elnevezése igen változatos: Vörösmarty legtöbbször Ármány ördöginek (ördögeinek), vagy Rémeknek hívja őket. A Rémek elnevezés arra utal, hogy ezek a lények esetleg a Rémisten saját teremtményei, melyek csak az ő szavának engedelmeskednek.
Valamivel függetlenebbek a nagybetűs, allegorikusnak is felfogható alakok: Átok, Félelem, Zűrzavar. Az ő hatalmuk már valamivel nagyobb, mint a kisebb szolgáknak, tevékenységi körük is szabadabb, Félelem például Alpár baromőreit szokta ijesztgetni sötét éjszakákon. Az ördögökhöz, rémekhez képest függetlenebb, szabadabb szellemeknek tűnnek. Bizonyos alakok allegorikus megjelenítése nem volt idegen sem a kortól, sem a keresztény szemléletmódtól, de a műre jellemző animista szemléletbe is jól beleillik, vagyis lélekkel és hozzá kapcsolódó alakkal ruház fel jelenségeket, ebben az esetben emberi érzelmeket is. A három allegorikus alak a hasonlóság mellett több eltérést is mutat, a félelem emberi érzés, lelki jelenség, a zűrzavar emberekhez kapcsolódó fogalom, az átok pedig egy ősi hatásmechanizmus mely a keresztény és a pogány szemlélethez egyaránt kötődik. A közös bennük a negatív hatás, az ártó szándék, az emberi lét, lélek árnyékos oldalára vonatkoznak. Felfoghatók akár egyszerű démonokként, akár az ember árnyékos oldalára utaló szimbólumokként, allegorikus momentumokként is.
Vannak az istenektől jóval függetlenebb szereplők is: Álom, Hajnal, Éjjel. A Hajnal és az Éj anya, mint szereplő a háttérben marad. Inkább az animista szemléletbe beleillő, mintsem összetett allegorikus alakok. Az Éjjel testvérének, Álomnak a figurája és jelentése már jóval összetettebb, egyrészt szoros kapcsolat fűzi Hadúrhoz, másrészt a műben az álom jelensége különös jelentőséget kap, hiszen a szövegben mindez egyéni színezettel bír; sokszor megjelenik, mint egy köztes állapot élet és halál között: egy filozofikus színezettel bíró létsík, mely befolyással van az emberek cselekedeteire. Az Álom alakja tehát kettős, egyrészt a jó oldalon álló viszonylag független szabad szellem, másrészt az állapot, melyet előidéz már egy másik szellemi szinthez köthető. Az isteni és emberi szféra között elhelyezkedő lényeknek van egy sajátos, a szellemek körébe nem teljességgel besorolható típusa: a tündér. A tündér az európai irodalomban és néphagyományban igen változatos képet mutat, alakját érdemes több szempontból és összetetten megvizsgálni.
Az európai folklór és a tündérek igen népes családja
A tündérek, mint csodás mitológiai és mesei alakok igen népes családfát és szerteágazó történetet tudhatnak magukénak. Maga az alak szinte minden népnél megtalálható valamilyen formában. Az indiai népektől az irániakon át a kínaiakig egyaránt előfordulnak a hiedelemvilágokban olyan varázslatos lények, melyek ártó vagy jó szándékúak, és a létezés egy magasabb, vagy legalábbis embertől különálló részén foglalnak helyet, ugyanakkor az isteni szférát még nem érik el. Az európai folklórban betöltött helyük és megformálásuk korszakonként változó, de népenként, ha nem is egyforma, azért legalábbis hasonló. Ennek oka elsősorban történelmi, a görög kultúra rómaiba történő átszivárgásának, a római birodalom terjeszkedésének, majd a középkori keresztény egyház egységesítő törekvéseinek, valamint a reneszánsz antikvitás iránti tiszteletének köszönhető.
A latin fatum, sors, végzet szó fata többes számú alakjából származik a tündért jelentő francia fée, a német Fee, az angol fairy. A fatum, a végzet istennői a Párkák a görög mitológiából kerültek át a rómaiba, eredetileg tehát ők voltak ez emberi sors fonalát szövő Moirák. Legtöbbször az istenektől független vagy akár az istenek felett álló alakokként képzelték el őket. Ugyanakkor magának a tündérnek jó néhány típusa igen erős összefüggést mutat a szintén görög nimfákkal. Elsősorban azok a változatok mutatnak sok hasonlóságot a nimfák különböző formáival: najádokkal, nereidákkal, dryádokkal, melyek tavi vagy vízi, illetve erdei tündérként szerepelnek; ezeket a formákat Artemisz/Diána vadászistenségek szerepköre és alakja is formálta. Emellett kialakulásukra a római geniusok, jóságos szellemek is hatással lehettek.
Mivel minden nép a maga világát sok mesei, varázslatos lénnyel népesítette be így elkerülhetetlen volt az, hogy a különböző kultúrák találkozásakor az alakok keveredtek. Így történt ez a tündér esetében is, hiszen az Európában élő népek: kelták, germánok, szlávok szintén rendelkeztek a görög nimfákhoz, Moirákhoz a római Párkákhoz, geniusokhoz hasonló, de azoktól némileg eltérő csodás alakokkal, pl. a germán Nornák, valkűrök, a skandináv trollok, a szláv vila, villi, a román zina. Az ma már ennyi év távlatából gyakorlatilag kideríthetetlen, hogy az irodalomtörténet egyébként is igen változatos és korszakonként változó tündérábrázolásában mely nép mennyit tudhat magáénak. Azt azonban érdemes megvizsgálni, hogy a Vörösmarty által teremtett tündérképzet mennyiben hasonlít a különböző kultúrák fennmaradt tündérábrázolására, illetve az irodalomtörténet egyes korszakainak megjelenítési formáira.
Az angol/ír tündéreket elsősorban a kelta mitológia hiedelemvilága formálta. Maga a szó, fairy ma a köztudatban, angolszász nyelvterületen egy olyan apró tündért jelent mely szárnyakkal rendelkezik, megvan a maga különálló kis világa, emberekkel csak kivételes alkalmakkor érintkezik, nagyon hasonló az ír mesék igen kedvelt csínytevő, kincsőrző manójához. Az ír-kelta tündérek világa azonban nem ilyen egyszerű. Rengeteg fajtáját különböztetik meg: banshee (halálhírnök), finn (csínytevő szellem), gnoll, gnóm, kobold, bányamanó, brownie vagy bwca, és még rengeteg a tündérektől nehezen megkülönböztethető szellem, törpe, vízi tündér, sellő és egyéb furcsa félszerzet. A írek történelmében és a mitológiájában is változatos képet mutatnak ezek a lények.
A szigeten élő varázserejű nép és az írek harcát és emlékét az ún. mitológiai ciklus, mondakör őrzi. Ebben nagy szerepet kapnak az akkor élt istenek, akik az ír hódítás után földalatti üregekben és barlangokban élő tündérnéppé, a sídekké váltak. Egyik földalatti királyságuknak, Tuatha de Danannak az uralkodója Dagda és leszármazottai továbbra is központi helyet kaptak az írek életében és mesevilágában, például több történetükben is szerepel a király alakváltó fia, Oingir, aki egyszer csellel elfoglalja apja palotáját, de később szerelméhez hasonlóan ő is hattyúvá változik, hogy örökre vele maradhasson (a hattyúvá válás motívuma a Csongor és Tündében ill. az Árgírusban is feltűnik). Birodalmaik különböző létsíkok is egyben, Tir-Tairngire a boldogság birodalma, Tir Nan Og pedig az örök ifjúságé. Egy másik mondakör Avalon birodalmával is foglalkozik, mely szintén a tündérek varázslata által az emberek számára nem látható, nehezen elérhető. Bár Vörösmarty ilyen behatóan nem ismerhette az ír /kelta mitológiát, csak amennyire az Ossziánban megjelent, de feltűnő a párhuzama a birodalmaknak az életművel, a Délszaki Tündér által megjelenített hallhatatlansággal és Vörösmarty tündérepikájában, valamint a Csongor és Tündében képviselt általános boldogságkeresés motívumával.
Az angol irodalomban is helyet kaptak a tündérek, például Shakespeare Szentivánéji álmában Mab, a tündérek királynője, bár ezen már erősen érződik a mai fairy hatás; illetve a Rómeó és Júliában is említ apró kis tündéreket. Az angol kutatás két tündérfajtát különböztet meg: a középkori, „hősi” tündéreket és az Erzsébet- és Jakab-kor kis szárnyas lényeit, a „diminuált” tündéreket, a mai köznapi fairyk elődeit. A Mab királynő mellett van a Szentiván éji álomnak még egy csodás mesei szereplője: Puck, a hobgoblin, aki szintén egyfajta tündér, egy csínytevő manó. Jonson, Milton műveiben is előfordulnak tündérek és egyéb csodás lények. Az angol nyelvben a tündérre, manóra, törpére van még egy szó: elf. Jelentése többrétű, összetett, jelenthet apró, föld alatt élő gonosz kis élőlényt, aki akár az emberre is veszélyes lehet, jelentheti a „hősies” tündért, de egyéb csodás jellegű teremtményt is. Nem csak egy vagy több konkrét lényt takar, hanem maguknak a természeti erőknek csendesen, a háttérben működő megszemélyesítőit is magába foglalja. Az elnevezés a germán mitológiából származik, a német nyelvterületen ugyancsak megvan, szintén elf, esetleg elbe alakban, de a skandináv népeknél is megtalálható hasonló formában és jelentésben.
Az európai irodalomba is beépül a folklórból, Ariosto Őrjöngő Orlandójába Boiardo hasonló című művéből került át ugyanazzal a névvel Fata Morgana tündérkirálynő. A névben is megvan a már tárgyalt fatum, fata szó, Morgana (Morgane) pedig az Arthur-mondakörből származik, (Arthur varázserejű féltestvére) vagyis szintén kelta illetve breton eredetű. A királynőhöz hasonló motívumot használ a tassoi eposz is, a Megszabadított Jeruzsálem, Armida, a varázslónő személyében. A 17-18. században a tündérek gyűjteményes mesekötetekben is felbukkannak, az 1700-as évekre már több ezer ilyen témájú mese jelenik meg, Angliában pedig összefoglaló, gyűjteményes kötet is napvilágot lát a tündérekkel kapcsolatos hiedelmekről. A Grimm testvérek szintén beépítik a kor babonáit és ismereteit a meséikbe, melyek a szájhagyományokból és irodalmi művekből egyaránt táplálkoznak, és mivel német nyelvűek, könnyen eljutnak Bécsbe és így Magyarországra is.
A balkáni népeknél ugyancsak megtalálható egy sajátságos tündér-kultusz. Ez leginkább a görög nimfákra emlékeztet, de vannak egyéni jegyei is. A szláv tündér, a vili fő jellemzője az, hogy legtöbb vonásában - főleg magyar nyelvterületen - boszorkánnyá vált, jelentése a sok helyen tündér és boszorkányt egyaránt jelentő szépasszony, fehér asszony, kisasszonyok jelentéskörébe olvadt bele, átalakítva a valószínűleg ettől eltérő honfoglalás kori magyar tündérképzetet. De vannak egyéb sajátosságai is, nemcsak nőnemű, esetlegesen ártó szándékú, boszorkányos jellegű tündérek léteztek a szláv népek képzeletében, hanem többek közt vihar és állatalakban megjelenő tündérek is. A vilik megjelenési formája sokszor valamilyen vihar vagy forgószél, melyet vilik táncának is neveznek. A zoomorf tündérek közül a számunkra igazán érdekesek a lóalakban megjelenők, az ún. Tódor-lovak, ló-tündérek, melyek Tombolival, a tündér lóval rokoníthatók. A másik sajátsága a szláv tündéreknek az időszakos, naptári dátumhoz, vagy jeles alkalomhoz köthető megjelenés. A következő eltérés a középkori és reneszánsz nyugati folklórral szemben a tündérek veszélyességi foka, sokkal inkább ártó jellegűek, mint nyugati testvéreik.
Magyarországon a tündér szóból képzett „tündérkedik” először az 16. sz. közepén bukkan fel egy magánlevélben, de feltételezhető, hogy sokkal régebben létezett ez a kifejezés, hogy pontosan honnan származott és mit takart teljes bizonyossággal ma már nem kideríthető. Valószínűleg a tűn igéből keletkezett képzéssel, az ige alapjelentése pedig talán az lehetett, hogy varázslattal kapcsolatban változó, változik. Eredetileg olyan lényt takarhatott, aki rendelkezett azzal a varázslatos képességgel, hogy hirtelen el tudott tűnni az őt szemlélő elől. Tehát az ige valamilyen természetfeletti képességekkel kapcsolatos lényhez vagy jelenséghez kötődött. Mai használata az Ért. Ksz. szerint olyan emberfeletti tulajdonsággal rendelkező mesebeli lény, a leggyakrabban nő, aki az emberek iránt jó szándékkal viselkedik, kedves és szépséges. Az előzőekben láthattuk, hogy a különböző népeknél mennyire nem volt egységes a tündér fogalma, így a magyarban sem egyszerűsíthető le ennyire, bár kevésbé bonyolult e kategória felállítása.
Legnagyobb hatással a magyar hiedelemvilágra kétségtelenül a balkáni népek tündérkultusza volt. Innen került át a kisasszonyok, fehér asszony, szépasszony kifejezés. Az is a szláv népek hatását jelzi, hogy a tündérkedik, az Erdélyt takaró Tündérország kifejezések elsősorban pejoratív értelemben voltak használatosak a 16-17. sz. során, vagyis nem éppen pozitív dolgokat jelöltek. A fairy, Fee értelem használata csak a 18. sz. végén, a 19. sz. elején terjedt el, vagy legalábbis a szótárakban ekkor kapott helyet ez az elnevezés. A 17-18 sz. folyamán az európai folklórból és irodalomból fokozatosan bekerülhetett a magyar köztudatba és irodalmi életbe a fairy értelmű tündéralak, mely összekeveredett az itthon már meglévő elemekkel. [...]
VI. Mítosz és filozófia
Egyén és közösség
A művek mitológiai lényegéhez hozzákapcsolódnak bizonyos filozófiai aspektusok is, melyet az allegorikus rétegek csak tovább erősítenek.
A három mű az egyén különálló oldalait is megpróbálja bemutatni a társadalom viszonylatában. A Zalánban az ember egy közösség tagja, amely közösség előtt egy cél lebeg. A ősmagyar nép minden tagja hajlandó akár mindenét alárendelni az Hadúr által kijelölt küldetésnek illetve a közösség céljainak. Ete az életét ajánlja fel Ármánynak népéért, hogy a halála által a többiek megmeneküljenek. Egy meghal, hogy mások élhessenek. Tettének az indítóoka kettős: egyrészt a társadalmi ember neveltetéséből, közösségében betöltött szerepéből fakadó, másrészt a belső szükséglete is erre kényszeríti. Meg kell felelnie a magyaroknak és önmagának egyaránt, de a döntést az egyén hozza meg a saját belátása szerint. Árpád szintén egy ügynek, a magyarok és istene szolgálatának rendeli alá a életét, éppúgy, mint a közösség minden tagja, csak ő ezen kívül semmi másra nem koncentrál.
Céljaik, tetteik másik mozgatórugója: a hírnév és dicsőség utáni vágy, amely szintén a közösség eszményéhez, a harcosfilozófiához kapcsolható. Az egyén és közösség szétválaszthatatlan, szerves egészet alkot. Célrendszerük egybefonódik, egyik sem létezhet a másik nélkül. Az egyén csak a közösség keretein belül tudja megvalósítani személyiségéből fakadó vágyait, ugyanakkor képes is lemondani erről. A dolog visszafele is működik: a közösség csak az egyénekkel tudja végrehajtani „szent” küldetését, a honfoglalást. Ha az egyén cserbenhagyja a közösséget, megbűnhődik: az is magára hagyja őt, az egyén egyedül marad. Jó példa erre Bors esete, ki miután enged a csábításnak és otthagyja a harcot, számkivetetté válik:
„... kedvét vesztve bolyongott
Hasztalanúl, a táborhoz nem juthata többé”
Az egész mindig részekre osztható és a részek mindig egészet alkotnak látásmód a Tündérvölgyben átadja a helyét a mesei hős és a romantikus mesélő individualizmusának. Az egyén a maga harcával, vágyaival, kudarcaival kerül a középpontba. A társadalom még csak keretnek is alig nevezhető, perifériára szorult díszletet képez. A kísérő hadak csak hátteret alkotnak, a csak a két vezér van, a többi szereplő lényegtelen, még a küldönc sincs nevesítve.
Mindez tehát csak néhány ember története, nem egy közösségé, így a célok is individuálisabbak: a szerelem utáni vágy, a boldogságkeresés. A fő cselekményszál az, ami a Zalánban az epizódokban futott. Talán a csalódások okozta 24-25-ös országgyűlés és az Etelkáról való végleges lemondás okozhatta, hogy az egész kezdett darabajaira hullani, és kellett egy olyan világ, ahol az egyén nem feltétlenül kell, hogy a közösség egy tagját alkossa, ahol csak saját vágyaiért harcolhat.
A Délsziget látszatra szintén individuális mű, hiszen az egyénről szól. De nemcsak az egyén áll középpontban, hanem annak szocializációja is. Ez a beilleszkedési folyamat istennel indul és a szerelemmel folytatódik és valószínűleg a társadalommal folytatódna. Isten állítja fel a szabályokat, melyekkel Hadadúr a szigeten megismerkedik, a szabályok ellen pedig egy másik lény megjelenésekor és a szerelembeeséskor, vagyis az első társas kapcsolat létesítésekor vét.
A szabályok tehát egyetemes érvényűek, minden emberre vonatkoznak, a társadalomra is. Ezzel a társadalommal, a magyarsággal a kapcsolatot nem kerülhette volna el vándorlása során. Bár a második énekben véget ér a történet, de a lehetőségek között ott van az is, hogy a szocializációja a közösségben folytatódott volna.
avman
[ tartalomjegyzék ] [ pdf ]
|
