Művészet-e?
Örök kérdés, hogy művészet, konkrétan „irodalom”-e a sci-fi és a fantasy (továbbiakban SF). Nagyjából annyit tudunk róla, hogy „rétegműfaj”, melynek megvannak a maga „sajátos törvényei”, és éppenséggel némi hasznot, értéket is tulajdoníthatunk neki, olyasfélét, mint mondjuk a tündérmeséknek. (Nemrég jelent meg egy újabb könyv „Fantasztikus irodalom” címmel, melyben okos irodalmárok merengenek, hogy vajon mi is lehet ez a furcsa dolog, amit még mindig milliók olvasnak, pedig ők már rég megmondták, hogy vacak.) De sajátos értékek ide vagy oda, a legtöbben maximum odáig mennek, hogy a SF egyes darabjaira rámondják: „már” (vagy „majdnem”) irodalom, a maradékot pedig száműzik valami alantasabb szférába. Ami engem illet, mióta rájöttem, hogy William Gibson sokkal többet (és egészen mást) mozgat meg bennem, mint Eszterházy Péter és társai, erősen izgat a kérdés, hogy ez az értékelés jogos-e vagy sem.
Hosszú évek töprengése után arra jutottam, hogy a válasz teljesen érdektelen. Az ilyen vitákban ugyanis nem az a kérdés, hogy bölcsészettudományi szempontból mik a SF erényei és hibái. Az „irodalom”, „művészet” és hasonló magasröptű kategóriák ezekben a beszélgetésekben csak arra valók, hogy használóik leszóljanak egy olyan műfajt, melyet 1) nem ismernek, 2) nem szeretnek és 3) amihez egyáltalán nem értenek. Mellékesen pedig tovább hízlalhatják saját felsőbbrendűségi tudatukat, amiért ott áll mögöttük a Jó Kultúra és az Egyetemes Értékek tárháza. Ilyen értelemben tehát „a SF nem irodalom” kifejelentés lényegileg nem sokban különbözik attól, hogy „én okos vagyok, te meg buta, és amit olvasol, az is kaki”.
A dolog iróniája, hogy az a művészet- és irodalom-eszmény, amire az ilyen korlátolt sznobok (beleértve a hazai irodalmi közélet és a magyartanári gárda nagy részét) rájátszanak, eredetét tekintve az igényes és érzékeny gondolkodással függ össze. Kulturált ember ezen eszmény szerint az, aki képzi magát, megkérdőjelez dolgokat, nem fogad be készen mindent, amit eléraknak, hanem eltöpreng rajta, ízlelgeti, próbál megalapozott ítéletet hozni. Becsapós kérdés következik: vajon mennyiben felel meg ennek az eszménynek az az ideáltipikus kultúrbajnok, aki a SF-t csak a borítókról ismeri (vagy kettőt elolvasott felületesen, mint „vicces kikapcsolódást”), és az értékelés szellemi folyamata annyit jelent nála, hogy elterpeszkedik a szüleitől vagy a gimnáziumból örökölt művészet-fogalomban, és örvendezve megállapítja, hogy a SF ebbe nem illik bele? (Aztán gratulál magának, hogy micsoda elmeóriás, amiért ugyanazt gondolja, mint a barátai és kollégái.) A megoldásokat De leszopnám Thomas Mannt jeligére várjuk a szerkesztőségbe
Aki ennél részletesebb okfejtésre kíváncsi, az olvassa el ezt a püffedt és áltudományos eszmefuttatást.
rampion
|
