Kiegészítés
Az alábbi gondolatmenet a mérőműszer-hasonlat alternatívája: a műszer helyett a bírákat használja párhuzamnak. Bizonyos értelemben közelebb áll a valósághoz, de nem annyira szemléletes.
Tekintsük át a mérce-problémát még egyszer, ezúttal a jogrendszer felől. Az első vádunk a SF-kritikusokkal szemben az volt, hogy ha létezik is objektív mérce a műalkotások azonosítására — mondjuk olyan formában, mint a büntető törvénykönyv, mely pontosan definiálja a bűncselekményeket —, maguk a kritikusok nem alkalmasak a bírák szerepére, mert elfogultak. Tegyük azonban félre ezt a problémát, és tételezzük fel, hogy a kritikusok túl tudnak lépni személyes korlátozottságaikon. Igaz-e ekkor, hogy ha rendelkezésünkre áll az irodalmi érték pontos definíciója, a SF végre objektíven alantasnak nevezhető?
Ehhez mindenek előtt gondolkodjunk el azon, hogy mi a különbség a fegyverkereskedelem és a szexuális zaklatás közt. — Nos, mind a kettő bűncselekmény (fejlettebb jogrendszerekben), viszont teljesen más helyzeteket írnak le. A fegyverkereskedelemre vonatkozó törvények alapján egyetlen pöffeteg hímet sem fogunk tudni elítélni, bármennyire is szeretnénk. Ha a jogban egy adott tényállásra nincs törvény, akkor a jog nem tud róla beszélni: el sem kezdhetjük mérlegelni a szituációt. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem tudjuk elítélni az adott cselekedetet: még felmenteni sem tudjuk a vádlottat, mert hiányoznak hozzá a nyelvi keretek, nincsenek fogalmaink a helyzet leírására. Gondoljunk arra, hogy amíg nem volt tőzsde, tőzsdei bűncselekményekről sem hallott senki. Az erre vonatkozó fogalmakat, jogi definíciókat akkor kellett létrehozni, mikor kiderült, hogy az emberek hogyan próbálják átvágni egymást ezen az újfajta piacon. Eszünkbe juthat az ismerős sci-fi-szituáció is, mikor a tudósok egy titokzatos idegen létformát vizsgálnak, és kiderül, hogy meglévő sémáikkal sehogy sem képesek leírni: nem értik, milyen törvények alapján működik, mert ehhez újfajta törvényeket kellene felismerni.
Mi köze mindennek a SF-hez? Képzeljük el, hogy a művészet bűncselekmény. A társadalomban üldözik a műalkotásokat, mert a hatalom fél tőlük. Minden művészt bezárnak, és lehetőleg a fogyasztókat is, méghozzá annál szigorúbb a büntetés, minél jobb, kifinomultabb műalkotásról van szó. Ehhez (ha az ország legalább névleg jogállam) nyilván szükség van a műlkotás valamiféle törvényi definíciójára. Ekkor létezne pl. versbűntett, eposzbűntett, modernzene-bűntett stb.: Baudelaire-t és társait visszamenőleg ítélnék halálra. Namost. Tegyük fel, hogy egy undergrund kiadó elkezdi publikálni a Flash Gordon-füzeteket, majd tucatjával jelennek meg a kulturális feketepiacon a legkülönfélébb lövöldözős szifi-sorozatok. Zabálják őket az emberek, gyűjtik, lelkesednek értük. Meglevő törvényeink alapján azonban nem követnek el bűncselekményt, hiszen ezek a könyvek nem az emberi élet nagy kérdéseiről szólnak, nem művészi a nyelvezetük, nem utalgatnak az elmúlt száz év irodalmára stb. Mégis, a reakciók, melyeket kiváltanak, meglepően hasonlítanak a műélvezőkére. És az is hamar kiderül, hogy a lövöldözős szifik között is vannak „jobb”, hatásosabb, és kevésbé sikerült munkák... Felmerülhet tehát bennünk a gyanú, hogy itt bizony joghézag van: ezek az emberek bűnöznek, csak a mi jogalkotásunk még nem ért a nyomukba.
Mit sugall ez a gondolatmenet? Nagyjából ezt: ahhoz, hogy valamit megítéljünk, szempontokra van szükség. Minőségileg eltérő dolgokról azonban nem dönthetünk azonos szempontok szerint. Ha létrehozunk egy szempontrendszert Baudelaire és társai értékelésére, az nem biztos, hogy minden létező írott műalkotásra alkalmazható. Hiába állapítjuk meg az oroszlánról, hogy macskának silány, dilettáns és ízléstelen: ez semmit sem mond arról, hogy oroszlánként milyen, és egyáltalán, milyenek az oroszlánok. Ha feltesszük, hogy a SF nem egyszerűen „elrontott” irodalom, hanem valami más, akkor az egész irodalmárkodó attitűd értelmét veszti: hiszen a SF-t olyan törvények alapján ítélnénk el, melyek nem vonatkoznak rá. Fegyvercsempészetért próbálnánk rács mögé juttatni a tapizókat.
|
