Művészet-e?
Vágatlan változat
A fantasy-vel és sci-fivel kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon „művészet”-e, vagy csak eszképizmus, netán szemét. Széles körben elterjedt vélemény szerint leginkább az utóbbi, bár a rajongók néha vadul erősködnek kedvenc szerzőjükkel (vagy saját műveikkel) kapcsolatban, hogy „ez már irodalom”. Egy szintén gyakori, de a szemét-elméletnél némileg kifinomultabb álláspont szerint a sci-fi és fantasy (továbbiakban SF) az ún. „szórakoztató” irodalom egy típusa, melynek megvan a saját helye, és eszerint is kell kezelni: fölösleges összekeverni a valódi művészettel, mert másra való. A legjobb magyar fantasy-szerző, Kornya Zsolt például egy netes interjúban így nyilatkozik saját alkotásairól: „Nem művészet; amit én csinálok, az semmiképpen nem az. [...] A kedvenc hasonlatom erre az, hogy én széklábfaragó vagyok [...] A tömegtermelő és a művész között van valami olyan kategória, hogy tisztes iparos. Én büszkén vallom magam ezen kategória képviselőjének”. „És akkor mi az, amit Te művészetnek neveznél?” — tudakolja az újságíró. „Na, látod, ez érdekes kérdés!” — így a mester. — „Sci-fi, fantasy vonatkozásában például nagyon kevés [...] Hogy egyébként mit nevezek művészetnek, hát mondjuk Baudelaire-t, vagy Babitsot, vagy Dantét”. Ennek a véleménynek igen nagy súlyt ad, hogy olyan ember szájából hangzik el, aki a szakma nagymestere, és betéve ismeri az elmúlt század fantasztikus irodalmát. Ettől függetlenül azonban sokan érzik úgy, hogy a SF (vagy legalább egy része) azért több, mint holmi székláb, és pláne nem „szemét” — hanem valamiféle művészet. Hol akkor az igazság?
Az ilyen viták szokásos menete, hogy az ember szenvedélyesen érvelni kezd egyik vagy másik álláspont mellett, műveket citál és hasonlít össze, próbálja a SF-t megvédeni avgy éppen sárba tiporni, ízlése és hangulata szerint. Ez az út azonban, mint később látni fogjuk, csapdába vezet. Az alábbiakban szeretném az alapfogalmakból kiindulva tisztázni, hogy miről is beszélünk — hátha egy ilyen „kerülőutas” technikával az eredeti kérdést is hatékonyabban lehet megválaszolni. Az írás végén megpróbálok még egy szinttel feljebb ugrani, és utánajárni annak, hogy mi a francért tesz fel az ember egyáltalán ilyen kérdéseket.
A tisztiorvosi szolgálat figyelmeztetése: az alábbi érvelés stílusa meglehetősen aprólékos, körülményes és kérődző jellegű; ezért előre is elnézést kérek. Célom a gondos kifejtés; remélem, nem vallok teljes kudarcot.
1. Szike és csontfűrész: a dilemma a boncasztalon
A cikk elején felsorolt álláspontokban (a SF „valódi” irodalom, „szórakoztató” irodalom ill. szemét) van egy közös elem, mégpedig az, hogy mind a három előfeltételezi az „irodalom” mint jól körülhatárolt kategória létét. A véleménykülönbség csupán abban van, hogy a SF-t milyen viszonyba állítják ezzel a kategóriával: besorolják alá, megkülönböztetik tőle, vagy a megcsúfolásaként értelmezik. Sejthető tehát, hogy a kérdésünkre akkor kapunk választ, ha megnyugtatóan körülhatároljuk, hogy mi is az „irodalom”. Ekkor dönthetjük el, hogy milyen viszonyban áll a SF-vel.
Egy pillanatra álljunk meg. Rögtön látható ugyanis, hogy miért vezet csapdába a „csípőből érvelés” stratégiája. Amennyiben készen átvesszük a kérdést, hogy „Irodalom-e a SF?”, és csupán kardoskodni kezdünk egy lehetséges válasz mellett, igazából elvétjük azt az alapvető problémát, hogy tudniillik miről is érvelünk. Mi az a nagybetűs Irodalom, melyhez viszonyítunk? Ha ezt nem tisztázzuk, elbeszélünk egymás mellett. A „művészet/nem művészet” típusú viták kuszasága és parttalansága jórészt ebből ered.
E kitérő után térjünk vissza a gondolatmenetbe. Mi az irodalom? Nyilván ezerféle definíciót hallhatnánk róla a hivatalos okoskodóktól (lehetőleg minél több latin szóval). Ezeket azonban nyugodt szívvel félretehetjük, abból a meggondolásból, hogy normális (nem irodalmár foglalkozású) emberek is következetesen használják az „irodalom” szót anélkül, hogy vaskos esztétika-elméleti meghatározásokat gondolnának hozzá. Tehát nyilván van a fejükben valami „köznapi”, intuitív definíció arról, hogy mi az irodalom: ezt kéne megtalálnunk. Újabb, immár második származtatott kérdésünk tehát az, hogy mire szoktunk gondolni, mikor „irodalomról” beszélünk?
Innen már viszonylag könnyű a dolgunk. Mert mire is gondolunk a köznapi beszélgetések során, ha az „irodalomra” hivatkozunk? Az egyik válasz kiolvasható a Kornya-idézetből: Dantéra, Baudelaire-re stb., vagyis a hivatalos irodalomra: arra, amit az irodalmárok és az általuk írt tankönyvek irodalomnak tekintenek. (Ez egy sajátosan „üres” definíció: nem mondja meg, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a művészeti alkotások, hanem a szakértők közmegegyezését veszi alapul. Egy regény, vers nem attól lesz irodalom, hogy valami sajátos belső értékkel bír, hanem attól, hogy a professzorok annak tekintik. Jól látszik ez a művészeti ítéletek változékonyságán: Shakespeare-t például a közvetlen utókor enyhén ízléstelen népszórakoztatónak tartotta, aztán a 19. század környékén hirtelen rájöttek, hogy a nyugati kultúra egyetemes géniusza.) Lényegében tehát egy sor intézményesen (az akadémia, az iskolák stb. által) elismert szerzőről van szó — ez az egyik irodalom-fogalom, melyre a SF-ről folytatott vitákban hivatkozni szoktunk. Ezt fogjuk „intézményi” definíciónak nevezni.
A másik lehetőség, az „irodalom” szó másik köznapi értelme szintén nagyon egyszerű: annyit jelent, hogy „színvonalas könyv”. Jobban kibontva: „olyan könyv, melyet szerintem nagy műgonddal és az átlagosnál nagyobb tehetséggel írtak meg, nagy élményt nyújtott nekem stb.” Avagy: „olyan könyv, amit nagyon szeretek, és sokkal jobb, mint amiket ti olvastok”. Ez utóbbi kicsit rosszindulatú átfogalmazás, de azért van benne igazság. Az ilyen típusú szóhasználatot hívjuk a továbbiakban az irodalom „szubjektív” definíciójának.
Öszefoglalva: az „Irodalom-e a SF?” kérdést visszavezettük arra a mögöttes kérdésre, hogy mit is értünk „irodalom” alatt, mikor ilyet kérdezünk. Arra jutottunk, hogy a fogalmat a köznyelv szemszögéből kell megközelítenünk, a köznyelvben pedig egyrészt a hivatalos (akadémiai) irodalmat értjük alatta, másrészt pedig a számunkra emlékezetes, lenyűgöző, értékes stb. alkotásokra aggatjuk díszítő címkeként. Ebből viszont máris kiolvashatjuk a választ kiinduló kérdésünkre: a SF nem irodalom az első definíció szerint, mivel jelenleg nem oktatják az iskolákban és alig kutatják az egyetemeken, és természetesen bármikor irodalommá válhat a szó második értelmében, kinek-kinek az egyéni ízlése szerint. Ez a megoldás a nagy dilemmára.
2. Node...
...mormoghatnánk némi joggal, túlzó egyszerűsítést sejtve a frappáns logikai levezetés mögött. Azért az mégse stimmel, hogy az egész ilyen egyszerű lenne. Miért is?
Az a gond a fenti gondolatmenettel — mondhatná egy képzeletbeli viatapatnerünk —, hogy megkerüli a problémát. Az „irodalom” nem az intézményekhez és/vagy az egyéni ízléshez kötődik. Balázs Pali számai pl. sok embernek tetszenek, mégse mondanánk rá, hogy komolyzene. Ez nem egyéni megítélés kérdése. Ha Baudelaire költészete intézményesített is, és iskolákban tanítják: nem véletlenül. Nem véletlenül vették fel az irodalmárok arra a bizonyos listára. Hanem pont a belső értékei miatt: mert van benne valami „plusz”, valami maradandó, egyetemes érték, valami sajátos minőség, ami kiemeli a többi alkotás (pl. Balázs Pali dalai) közül. E minőség miatt nevezünk bizonyos alkotásokat művészetnek. És ezekre a minőségekre érzékenyek az irodalmárok, mikor bizonyos alkotásokat irodalomnak nyilvánítanak: nem hasraütésszerűen döntenek. Ha Shakespeare-t a kortársai ízléstelen komédiásnak tartották, akkor a kortársai tévedtek. Azóta rájöttünk, hogy micsoda nagyság. Igenis vannak a műalkotásoknak ismérveik, és ezeket az ismérveket kéne megnevezni (még ha pontatlanul vagy nagy erőfeszítések árán is), aztán összevetni a SF-regényekkel. Ha pedig a SF-regények ezen a próbán könnyűnek találtatnak, akkor nem tartoznak a műalkotások közé, bárki bármennyire is szereti őket.
Ehhez még hozzátehetjük, hogy sokak (köztük Kornya Zsolt) szerint jelenleg olybá tűnik, a SF könnyűnek találtatott azon a bizonyos próbán: nem felel meg a művészi ismérveknek, nem irodalom.
Elő a bonckést, essünk neki ennek az érvcsomagnak is. Először is: mit kifogásol képzeletbeli vitapartnerünk? Azt, hogy a fenti „levezetés” rövidre zárja a problémát, feloldja az irodalmat egy intézményi és egy szubjektív magyarázatban: a definíciót egyrészt az állami bürokrácia, másrészt az egyéni ízlés területén keresi. Ezzel szemben próbál az érvelő egy alternatív definíciót kidolgozni: olyat, melyben a művészet több intézményileg előírt kötelező olvasmányoknál, és több a személyes ízlésnél is. Nem az az ismérve, hogy pusztán tetszik valakinek. Van valamiféle „objektív” értéke, melyet nem az irodalmárok „látnak bele”, és mely nem egyéni megítélés kérdése.
Ez a stratégia tehát egyszerre próbálja enyhíteni az intézményi definíció személytelenségét és a „szubjektív” definíció túlzott személyességét. A művészetben van valami „belső érték” — mondja —, mely közös ügyünk. Nem beleképzeljük, hanem ott van. Baudelaire olyan problémákról mesél, melyek mindannyiunk számára húsbavágóak, míg Raymond E. Feist csak sztorizgat holmi mesevilágokról. Baudelaire emberi mivoltunk lényegére döbbent rá, Feist csak múlatja az időt. Baudelaire a művészi nyelv csodáival szembesít, Feist igénytelen iparos stb. Igenis találhatóak szempontok a kétféle műtípus elválasztására. Ezek a szempontok pedig objektívak annyiban, hogy nem a hivatalos szakértők önkényes megegyezésén alapulnak, és nem vonhatja ki magát alóluk senki a saját különbejáratú ízlésvilágára hagyatkozva.
Ez egy védhető álláspont, melynek sikeressége nyilvánvalóan azon áll vagy bukik, hogy az érvelő meg tudja-e nevezni azokat a kicsit homályos szempontokat, melyek a művészetet a nem-művészet fölé emelik. Baudelaire kapcsán párat felsoroltam a tipikus megoldások közül: a műalkotás „igényesebben” megformált, „örök” emberi kérdésekkel foglalkozik stb., míg mondjuk a SF tömegtermék, klisékre épül, nincs köze a valósághoz stb. Ennek az álláspontnak nagy előnye az én intézményi/szubjektív definíciómmal szemben, hogy gazdagabb: áll mögötte egy valós hagyomány, egy csomó érdekes mű, vannak jól megfogható értékelő szempontjai, míg az én egyszerűsítő meghatározásom ilyen szempontból teljesen üres.
Lássuk azonban a „belső érték”-megközelítés hátrányait is. Kettőt kell kiemelnünk. Az első az, hogy a szóban forgó kőkemény ismérvek valójában eléggé megfoghatatlanok. Ki dönti el, hogy egy mű a „való életről” és egyetemes emberi kérdésekről szól-e vagy sem? Az Oz, a nagy varázsló egy radikális értelmezés szerint az aranystandard előnyeiről mesél (ld. Sárga Út). Ezek szerint egyetemes értékű gazdasági értekezés lenne? Ki dönti el, hogy egy mű „megtévesztően egyszerű” (ld. sárga alapon kék négyzet), és ezáltal duplán művészi, vagy pedig simán csak igénytelen? És mi van, ha számomra a Pókember-képregény egyetemes válaszokat ad az emberi létezés dilemmáira?
A válasz nyilván az, hogy akkor hülye vagyok, na de ezt ki mondja és milyen alapon? A „belső érték”-elmélet szerint létezik „odakint” (X-akták nyelven „odaát”) valami objektív mérce a műalkotások azonosítására: valami univerzális leolvasó, amihez csupán oda kell vinni az egyes műveket, és a gép kiírja, hány katarziskalória van bennük. Csakhogy ilyen gép nem létezik. A műértékelés nem olyan, mint a mázsálás. Nincs egy szerkezet hozzá. A szerkezet, a mérőműszer az emberek fejében van. Az objektív értékrendet az egyes emberek közvetítik. Ugyanúgy, ahogy a jogot is konkrét emberek: bírók és bírói testületek alkalmazzák, a művekről születő ítéleteket is egyének: kritikusok, szakértők alkotják meg. Az ő fejükben található az a bizonyos mérőműszer.
Mindez rendben is lenne, ha a kritikusokat ugyanaz a fajta pártatlanság vezérelné, mint a bírókat. Valójában azonban a SF kritikusai (1) jellemzően nem értenek a SF-hez, tehát olyan kérdésről mondanak véleményt, amiről fogalmuk sincs, és (2) ha értenek is hozzá (mint Kornya Zsolt), elfogultak: eleve nem az értéket keresik (ártatlanság vélelme...), hanem az általuk kedvelt kultúrát védik az általuk alacsonyabbrendűnek vélt kultúrától. Hozzáértés, jóindulat és pártatlanság híján pedig a „belső érték”-elmélet lényegében csak arra jó, hogy a beszélő objektív értékekre hivatkozva a magánvéleményét védelmezze. Ezzel pedig ez az elmélet visszahullik az általam „szubjektív definíciónak” nevezett kategóriába: valójában ez is az egyéni ízlés kifejezése, épp csak annak egy nagyon agresszív és intoleráns módja, mely megpróbálja magát morálisan felsőbbrendűnek bemutatni.
Azt javaslom, a második probléma taglalása előtt tartsunk egy lélegzetvételnyi szünetet. Addig is, gondolkodjunk el azon, hogy mi a különbség egy fűnyíró és egy láncfűrész között.
* * *
A bírákkal kapcsolatos párhuzam során feltettük, hogy a szóban forgó „objektív mérce” létezhet (ahogy a törvény is létezik), és a bajok a gyakorlatban gyökereznek, abban tudniillik, hogy a SF jelenlegi kritikusai alkalmatlanok a pártatlan bírák szerepére. Sejthető, hogy a kritika második pontja mit pedzeget: azt, hogy talán nincs is olyan általános és objektív módszer, mellyel a könyvek művészeti tápértéke megállapítható.
Mi is hát a különbség egy fűnyíró és egy láncfűrész között. — Hát, próbáljunk meg egy fűnyíróval fát vágni, és hamar rájövünk. Vagyis: másra valók. Vegyünk egy másik példát. Mi a különbség egy ampermérő és egy Geiger—Müller számláló között? — Az egyikkel áramot mérünk, a másikkal radioaktív sugárzást. Mindkettőnek van egy jól körülhatárolható alkalmazási területe, amelyen kívül nem használható: ha ampermérővel próbálnánk radioaktivitást kimutatni, pórul járnánk. Hasonlóan, a fűnyíró kiváló eszköz az aljnövényzet ritkítására, de favágásra kevésbé használható. Arra egy másik szerszám kell, és a két szerszám alkalmazási területe nem fedi egymást. (Vagy legalábbis nagyon ritkán, ld. Hullajó.)
Hogy jön ez ide? Tegyük fel, hogy az eddig emlegetett „objektív mércénk”, mellyel bombabiztosan azonosíthatjuk az értékes műalkotásokat, tényleg egy mérőműszerre hasonlít. Olyasmi, mint egy éjjellátó szemüveg: kimutatja a butaság sötétjében vörösen ficánkoló műalkotásokat. Felszereljük a fejünkre, és máris hűvös borzongás fut végig rajtunk egy Eszterházy-sor láttán. Node mi van, ha ez az irodalomérzékelő éppolyan behatárolt a maga módján, mint bármelyik szerszám? Mi van, ha bizonyos fajta értékeket képtelen kimutatni? Ha a SF-hez SF-mérő kéne? Akkor a SF kapcsán hiába hivatkozunk Shakespeare-re: olyan ez, mintha a radioaktivitás létét tagadnánk egy ampermérőt lóbálva. A korrekt („tudományos”) válasz ilyenkor az lenne, hogy a műszerünk alkalmatlan a feladatra.*
E ponton próbáljunk meg kilépni a fűnyírók és mérőműszerek világából, és alkalmazni gondolatmenetünket a való életre. Tegyük fel, hogy meg tudjuk nevezni azokat a szempontokat, melyek alapján Thomas Mann felsőbbrendű az egész SF-vel szemben. Tegyük fel, hogy ezek valóban értelmes, alkalmazható szempontok, és nemcsak homályos handabandák. A probléma ott búvik meg (és ezt próbálta kibontani a fűnyírókkal kapcsolatos hasonlat), hogy ha a SF nem is művészet Thomas Mann mércéje szerint, semmi sem bizonyítja, hogy ez az egyetlen lehetséges mérce. Lehet, hogy a SF valami másfajta érzékelési módot követel. A finnyogó irodalmárok talán lelkileg rokkantak: hiányzik az a szervük, mellyel élvezni és kritizálni tudnák ezt a műfajt.
Két kis állítást tettünk tehát: (1) A SF kritikusai nem szeretik eléggé a SF-t. (2) Lehet, hogy a SF nem akadémiai irodalom, de attól még lehet művészet. Ha visszapillantunk a cikk legelejére, kiderül, hogy ez lényegében a „SF valami másfajta irodalom” című érvnek egy nagyon körülményes kifejtése. Vegyük azonban észre, hogy hogyan módosult ez az érv a kifejtés során: nem mondtuk, hogy a SF egyszerűen „szórakoztató” irodalom lenne, vagyis a „normális” irodalom valamiféle csökkentett értékű változata. Hanem egy olyan terület, mely az esztéták faggatózására hallgatással felel — talán mert nem jó kérdéseket tesznek fel neki.
Mindebből számomra az következik, hogy aki megalapozottan akar ítélni a SF-ről (vagy bármely más nem-akadémiai művészeti ágról), annak egyrészt ismernie és szeretnie kell a műfajt, másrészt energiát kell fektetnie abba, hogy értékelési szempontokat találjon hozzá: ha az akadémiától örökölt szempontok nem megfelelőek, akkor újakat kell kitalálnia. (Létre kell hozni egy külön esztétikát.) Én a SF-t pocskondiázó és lesajnáló embereknél sosem láttam efféle igyekezetet. Épp ezért, bár nem zavar, ha egyesek pocskondiázással próbálják védelmezni a saját kis bálványaikat, nem is tudom érvényes kritikának tekinteni. Csak előítéletes hőzöngést érzek benne. És arra gondolok: milyen érdekes, hogy ilyen viselkedésre tanít az örök eszményeket, igényes gondolkodást közvetítő, emberré nevelő Nagy Kultúra.
3. Mi a fenének kell ez?
Lezárásképp néhány szó arról, hogy egyáltalán miért is folytatunk ilyen vitákat. Az az érdekes a művészet/nem művészet polémiákban, hogy mindenhová, minden kulturális területre beszivárognak, függetlenül az adott terület státuszától. Hiába írja le a hivatalos irodalom a SF-t mint alantas szórakoztatóipari kinövést, a SF-n belül éppúgy kiépülnek az ilyen alá-fölérendeltségek. Clarke és Lem azért mégiscsak „komolyabb” és „mélyebb”, mint a Star Wars, a sci-fi azért mégiscsak intellektuálisabb, mint a fantasy, George R. R. Martin más szinten van, mint az ütöm-vágom fantasykönyvek stb. (Ian Watson ebben a szellemben nemrég „űroperett-országnak” nevezte hazánkat, arra utalva, hogy nálunk a minőségi sci-fi helyett csak az idióta lövöldözős regényeket veszik. Ez alatt gondolom a saját regényeit értette.) De nemcsak a gettóban megy a sárdobálás: az úgymond „magas” művészetben még ádázabban ölik egymást, elvégre ott állami pénzről és akadémiai elismertségről van szó. A kék alapon sárga kockák festői éppúgy hányják a tüzet a vászonra recskázó populista amatőrökre, éppúgy megy a fúrás, hogy ki a progresszív, ki az, aki behódolt a divatnak, ki a nyomorgó zseni, aki nem alkuszik, de cserébe Egyszer Majd fölfedezik stb. Persze ezek a táborok kifelé rögtön egységfrontot alkotnak, ha az akadémián kívüli művészetek alacsonyrendűségét kell hangoztatni: ez a közös alap, azt mindenki elfogadja, hogy az összes kívülálló kulturálatlan bunkó, de hogy bent a fellegvárban ki a jani, az már soha véget nem érő viták kérdése. Az ember el sem tudná képzelni, micsoda elkeseredett csatározások folynak az ilyen művész-csoportok és esztétikai ideológusaik közt az erkölcsi felsőbbrendűségért, hogyan acsarognak egymásra mondjuk a modern zenében a dodekafon avantgarde hívei és a neofolkloristák, miközben a kívülálló a műveiket ugyanolyan zagyva nyikorgásnak hallja. Amint fent, úgy lent: a „kié a művészet” című háború nemcsak a SF és az irodalom határvonalán termelődik újra, hanem szerte a kultúrában.
A gyűlöletnek ez a fraktál-struktúrája számomra azt sugallja, hogy valójában szó sincs itt értékelési elvek kereséséről és esztétikai vitákról. Nem elveket keresünk és művekről vitatkozunk: elvekről és művekről akkor vitatkozunk, mikor előkapjuk a legújabb William Gibson-regényt, és egy fórumon eszmét cserélünk róla. Amiről az általános művészeti vitákban szó van, az az egyéniség-keresés és a másik eltiprása. Tömegtársadalomban élünk; nap mint nap ismeretlen emberek százaival találkozunk, nyüzsögnek körülöttünk az „arcok a tömegből”, és bennünk is mocorog, motoszkál a kétely, hogy talán mi is csak egy arc vagyunk a tömegből. Úgyhogy igyekszünk egyénien öltözködni, egyéni szófordulatokat használni, privát sztorikat bekészíteni leendő beszélgetőpartnereinknek, kialakítani a saját kis egyéni és megismételhetetlen ízlésünket — miközben tudjuk, hogy ezrek, százezrek viselnek ugyanolyan ruhákat, mint mi, hallgatják ugyanazokat a zenéket, mint mi, mesélnek ugyanilyen sztorikat és hódolnak ugyanilyen hobbiknak, és ez ellen nem tehetünk semmit: akármit is választunk, állandóan fenyeget a veszély, hogy visszasüppedünk a nagy, formátlan seregbe, a szürke és egyforma arcok közé. Kétségbeesett kis megerősítő stratégiákhoz kell hát folyamodnunk, hogy az egyéniségünket egyben tartsuk: ezek egyike, ha azt hisszük, hogy minket már az ízlésünk (könyveink, CD-ink) a többiek fölé emel, hogy már a könyvespolcunk tartalma bizonyítja, milyen „önálló” és „színvonalas” a gondolkodásunk. Mi egy elit klubhoz, a „gondolkodók” klubjához tartozunk, és ha ebben a klubban sokezren vagyunk is, üsse kő: sokezer még mindig kevesebb, mint hatmilliárd. Én kiemelkedtem a mocsokból: megvettem a Parti Nagy-kötetemet, és átlényegültem. Neked sem kell mást tenned, csak ugyanazt szeretni, mint én. Akkor te is egyéniség leszel.
Ilyenek hát a művészetelméleti viták.
rampion
|
