Művészet-e? — 3.
[1.] Támpont
A kérdés megválaszolásában az alábbiakban Szerdahelyi István Irodalomelméleti enciklopédia (Budapest, Eötvös József, 1995) című munkájára támaszkodom. (Fenntartva azonban a jogot, hogy máskülönben a fantasy irodalmi és képzőművészeti jelenségének értelmezését illetően [7.] eltérő álláspontra helyezkedjem.) A hivatkozott mű — szerzőjének szándéka szerint — „elsősorban a tudomány évszázados hagyományokra visszatekintő, kellően kiérlelt, megbízható alapelgondolásait és az ezeket szervesen továbbépítő modern elméleteket tükrözi”, s ahol lehet, igyekszik „a szakmai közvéleményben elfogadott tételek körére szorítkozni”.
[2.] Fantasy
Az Irodalomelméleti enciklopédia a fantasy helyét az ún. szórakoztató irodalom, azon belül is az ún. kalandirodalom körén belül jelöli ki, mint annak egyik legnépszerűbb műfaját:
„3.3.1.4. [A kalandirodalom] hagyományai az ókori mítoszokig, s különösen a keleti megváltásvallások misztériumainak csodás szerelmi kalandtörténeteiig, valamint a túlvilágjárás-történetekig, a hősmondákig nyúlnak vissza. Ezek motívumai továbbéltek és gazdagodtak a középkori rémtörténetekben (ördög-, szellem-, kísértet-, vámpír-, boszorkány-, táltos-, varázslótörténetekben stb.) és a lovagi kalandtörténetekben. Főként a reneszánsz korában csatlakoztak hozzájuk a fantasztikum nélküli utazási kalandtörténetek, majd a XVI. századtól a társadalomból kirekesztett vagányok csínytevéseiről szóló kópétörténetek.
A modern kalandirodalom legnépszerűbb műfajai a háborús történetek (korábban mindenekelőtt a légiós történetek, újabban a kommandós történetek), a tudományos fejlődés fantasztikus jövőjében játszódó sci-fi kalandtörténetei s a mitikus-misztikus rém- és hőstörténeteket új köntösbe öltöztető fantasy-históriák.” (162. o.)
Mivel az uralkodó paradigma szerint a fantasy lektűr (amely az irodalom társadalmi funkciójának kérdéskörében tartozó fogalom), akkor az, hogy a fantasy művészet-e, nem lehet kérdés többé, mert a hivatkozott, uralkodó paradigma rendszere szerint a lektűr művészet: alkalmazott művészeti irodalom, azon belül: szórakoztató irodalom.
[3.] A fantasy az „elit” és „tömegirodalom” viszonyrendszerében
Az Ábrázolás és mesélés című cikk a fantasyt ért vádak közül azzal foglalkozik, amelyek egyenlőségjelet tesznek a fantasy és a tömegkultúra közé (ld. a cikk 1. számú, Miért nem művészet? című pontját).
Az irodalom elit- és tömegirodalomra való felosztása műnemi felosztást keresztező szempontok szerinti megkülönböztetés, s mint ilyen a műfajelméleti kérdések közt tárgyalandó. A fantasy pedig, amennyiben lektűr, úgy az irodalom társadalmi funkciójának kérdéskörébe tartozó fogalom; mert ha lektűrről, azaz szórakoztató irodalomról beszélünk (vagyis olyan irodalomról, amelynek elsődleges funkciója a szórakoztatás — ami természetesen nem zárja ki, hogy esztétikai élvezetet nyújtson, vagy elgondolkodtasson), úgy az irodalom társadalmi funkciók szerinti csoportosításáról van szó.
A műnemi felosztást keresztező szempontok szerinti megkülönböztetés, bár jogos és hasznos, „nem nyújt alapot ahhoz, hogy eleve adott esztétikai értékkülönbségeket feltételezzünk; az eltérések itt csak — történelmileg változó — hatásérték-különbségekben jelentkeznek.” (Kiemelés tőlem.)
Ezért e sorok szerzője egyfelől ugyan egyetért az eddig elhangzottak lényegével, másfelől viszont a kérdés (Művészet-e?) elméleti szinten való tárgyalását értelmetlennek tartja. A rampion cikke, illetve az abban ismertetett polémia által hivatkozott rendszerben ui. 1. a fantasy művészetnek minősül, 2. alaptalan eleve értékkülönbséget feltételezni elit és tömegirodalom között (amely felosztás eredendően a hatás terjedelmét veszi tekintetbe); ugyanakkor a fantasy tömegirodalom-jellegére való hivatkozással a jelenség művészi értéktelensége melletti állásfoglalás bármiféle tudományos alapot nélkülöz (azaz a rampion citálta vélemények szóban forgó irodalomelméleti kategóriáira való hivatkozásnak e kérdésben semmiféle létjogosultsága nincs).
[4.] A fantasy az irodalom társadalmi funkcióinak tükrében
A Szerdahelyi felvázolta rendszerben a szépirodalom e két nagy szférája — az autonóm és az alkalmazott művészeti irodalom — csak a legritkább esetben különül el egymástól abszolút mértékben, de akkor is egyenértékű. Ezért a különbségtétel (s ekként egyik vagy másik szférába való besorolás) csak attól függ, hogy mely értékalakzat az uralkodó egy adott műben. Az autonóm művészeti irodalom esetében a szépségé (szépművészeti irodalom) vagy a művészi igazságé (visszatükröző irodalom) a főszerep, míg az alkalmazott művészeti irodalom esetében más értékalakzatok dominálnak. Így például a szórakoztató irodalom (ezen belül is a fantasy-históriák) esetében az értékalakzatban az esztétikai érték az érdekességnek rendelődik alá, de ettől még amellett elengedhetetlenül fontos eszközérték!
A fentebbiekből világosan kiderül, hogy ilyen határvonalat nem lehet egyértelműen meghúzni; mert egyfelől — kevés kivételtől eltekintve — nem létezik vegytiszta szépművészeti vagy steril, mindennemű művészi igazságtól mentes szórakoztató irodalmi alkotás, másfelől számtalan mű értékalakzatában olyan kiegyensúlyozott a különböző értékek szerepe, hogy eldönthetetlen, melyik az uralkodó.
Szerdahelyi szavaival:
„Más kérdés, hogy ugyanakkor a két autonóm művészetfaj és az alkalmazott irodalmak szövegosztályai nem különülnek el egymástól éles határvonallal — az esztétikai jelenségek osztályozására szolgáló fogalmakat itt sem szabad egy katalógusszekrény fiókjának mintájára elképzelnünk, hanem ezeket is úgy kell felfognunk, mint bonyolultan összefonódó irányvonalak csomósodási pontjait vagy egymásba átmenő, összemosódó színek viszonylag tiszta jelentkezési formáit.
Nagyon gyakori, hogy egy-egy mű értékalakzatában a különböző értékek egyensúlyban vannak, s az így ide éppolyan joggal besorolható, mint amoda, átmeneti jelenség. Ami nem korcsságot jelent, hiszen Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában című regénye közismert remekmű, jóllehet vég nélküli vitát lehetne folytatni arról, hogy a visszatükröző művészeti, vagy a szórakoztató irodalom remeke-e, avagy — én efelé hajlanék — mindkettő egyszerre és egyformán.
Ez a bonyolult összefonódottság pedig az esztétikai szférában nem a mellékes esetek jellemvonása, hanem — történeti szempontból — kitüntetett jelentőségű...”
A fentebbiekből világosan látható, hogy e két nagy kategória, az autonóm és az alkalmazott művészeti irodalom formái művészi érték tekintetében nem állíthatók szembe egymással. Ebben a rendszerben ama kérdés — feltevése, vitatása —, hogy egyik előbbre való-e a másiknál, egész egyszerűen irreleváns. Mi több: azok a művek kitüntetett jelentőségűek, amelyekben e két forma értékalakzatai egyensúlyban vannak; konkrétan: miközben művészi igazságokat közölnek, és lenyűgöznek szépségükkel, szórakoztatnak is.
[5.] Az értékszempontú modell
Az Irodalomelméleti enciklopédiában ismertetett értékmodell vertikálisan nem tesz különbséget autonóm és alkalmazott művészeti formák között. Ezért a fantasy, amennyiben nem triviális, vagy irodalomalatti (kontár munka, epigonizmus, plágium, giccs, vagy szennyirodalom), úgy teljes joggal nevezhető „magas irodalom”-nak.
A „magas irodalom” és a szórakoztató irodalom egymáshoz való viszonyának tisztázása érdekében, hogy világos legyen, hogyan épül fel az irodalmi szférák hierarchiája Szerdahelyinél — mi magasabb és mi alacsonyabb rendű —, úgy vélem, érdemes idéznem a triviális irodalomról írt sorait:
„3.4.4. A triviális irodalom
3.4.4.1. A külföldi — főként német — szakirodalom megkülönbözteti továbbá a „magas irodalomtól” a triviális („közhelyszerű”) irodalomnak nevezett alkotások körét is, amelynek fő jellemvonása az, hogy közkeletű témák divatos-népszerű feldolgozásával vonzza az igénytelenebb közönség tömegeit. A magyar irodalomelmélet e fogalmat eddig nemigen használta, pedig létezése és irodalomtörténeti jelentősége vitathatatlan; az irodalmi termés zöme minden korban ilyen jellegű.
A triviális irodalom képviselői azok a harmad- és negyedrangú alkotók, akiknek eszébe nem jutna, hogy plágiumokra vetemedjenek, s féltve őrzik jóhírüket az epigonság ódiumától; tisztes mesteremberekként tudnak bánni a kor kifejezési technikáival is, csak éppen arra nem futja tehetségükből, hogy e formakincset számottevő újítással gazdagítsák, s felismerhető, egyéni hangon megszólalva olyan mondanivalót közöljenek, amelyre az utókor is kíváncsi.
3.4.4.2. Ők töltik meg műveikkel a folyóiratok oldalait és a közkönyvtárak polcait, tőlük vastagodnak az irodalmi bibliográfiák és lexikonok, s az ő szavazataik döntik el az írószövetségek választásait. Az ügyesebbek közülük nemcsak hazai, hanem nemzetközi elismertetésre is szert tudnak tenni; az irodalmi Nobel-díj nem egy kitüntetettje ma már elfeledett nevű, senki által nem olvasott, bibliográfiai címleírásként továbbhagyományozódó triviális művek szerzője.
Fő érdemük — s e megállapításban már semmiféle irónia nincsen — az, hogy átlagos-mindennapi teljesítményeikkel mintegy biztosítják az irodalmi élet hétköznapjainak folyamatosságát, s ezáltal létrehozzák azt a közeget, amelyből a nem mindennapi teljesítmények a magasba emelkedhetnek. Nélkülük nem lenne olyan széles az olvasóközönség, s oly kiterjedt az irodalmi intézmények rendszere, amilyenné napjainkra kifejlődött; minden egyes zseniális életmű létrehozásának elengedhetetlen feltétele a triviális alkotások ezreinek léte.
3.4.4.3. Vitatható — és vitatott — kérdés, hogy e triviális irodalom rétege az irodalomalatti jelenségek körébe tartozik-e. Jómagam inkább azokkal értenék egyet, akik az irodalmi művek értékszempontú modelljét nem kétosztatúnak tekintik — amikor a triviális irodalom a kontárok, epigonok, plagizátorok és giccsírók szövegeivel egy kategóriába sorolva állna szemben a „magas irodalommal” —, hanem háromosztatúnak, s a triviális irodalom így a „magas irodalom” és az irodalomalatti szféra között elhelyezkedő sávnak mutatkoznék.
A szakirodalom számos képviselője hajlamos egyenlőségjelet tenni a triviális és a szórakoztató irodalom közé. Ez az attitűd tarthatatlan; Verne Gyula vagy Agatha Christie „csak” szórakoztató alkotásai ma is világszerte olvasottak, maradandó értékeket nyújtanak, míg — mondjuk — Verner von Heidenstam vagy Karl Gjellerup „komoly irodalmi” műveit a Nobel-díj se segíti át az utókorba.” (180-181. o.)
[6.] A fantasy minősége a művésziség ismérveinek tükrében
Az, hogy egy adott szöveg az irodalom mely szférájába sorolható, úgy állapítható meg, hogy megvizsgáljuk, milyen értékek fedezhetők fel benne (pl. hírérték, igazságérték, esztétikai érték), és hogy ezek milyen alakzatba rendeződnek.
A szépirodalom abban különbözik az irodalom más fajtáitól, hogy szövegeiben az esztétikai értékek játszanak uralkodó szerepet vagy ezek kitüntetett jelentőségűek. Így tehát az a szöveg, amelyben az esztétikai érték domináns vagy meghatározó, szépirodalomnak minősül. (Amely azonban csak nevében mindenkor „szép”, valójában egyáltalán nem kell, hogy az legyen, illetve korántsem biztos, hogy az.)
Művészi értékekről tehát az esztétikai értékeknek az értékalakzatban jelentkező dominanciája vagy kitüntetett szerepe révén beszélhetünk. A különböző értékalakzatok jellege alapján kétféle művészi érték különböztethető meg: a szépség és a művészi igazság. A szépség a pozitív esztétikai minőségek uralkodó értékként való prezentációjában nyilvánul meg, a művészi igazság pedig továbbhagyományozásra érdemes esztétikai ismeretekben: mi szép és mi rút, komikus vagy tragikus, stb. Az autonóm művészeti irodalomnak eszerint két fő ága van: a visszatükröző és a szépművészeti irodalom.
Megvizsgálandó tehát, hogy a különféle értékek milyen hierarchikus alakzatba rendeződnek, mit tudhatunk meg alá- és fölérendeltségi viszonyukról. Ha az esztétikai értékek kizárólagos vagy uralkodó szerepet játszanak, akkor az adott mű az autonóm művészeti irodalom szférájába sorolható, ha pedig az esztétikai értékek elengedhetetlenül fontos eszközértékeknek mutatkoznak ugyan, de más értékeknek alárendeltek, úgy és akkor az alkalmazott művészeti irodalom szférájába (szórakoztató, didaktikus, agitatív, használati irodalom).
Szórakoztató irodalom (lektűr) alatt olyan művek értendők, amelyek bár művészi értékeik (szépség, művészi igazság prezentációja) tekintetében felvehetik a versenyt az autonóm művészeti irodalom alkotásaival, az értékalakzat szempontjából mégis eltérő képet mutatnak, mert az értékek alá- és fölérendeltségi viszonyában a hierarchia csúcsán az érdekesség minősége áll, amelyeknek az esztétikai értékek eszközértékként rendelődnek alá. A művészi értékek tehát jelenvalóak, érzékelhetőek, de a szépség és a művészi igazság csak eszköz, hogy az adott mű minél érdekesebb (olvasmányosabb — ld. a lektűr szó eredetét: a francia „olvasmány” szó nyomán) legyen.
[7] A fantasy helyzete a „magas irodalom” tükrében
Amennyiben „magas irodalom” alatt a szépirodalomnak azon része értendő, amelyre az esztétikák és irodalomtudományi művek jó része irányul, tehát nem az alkalmazott, hanem az autonóm művészeti formák, úgy jelen sorok szerzője épp a fentebb ismertett irodalomelmélet tükrében úgy látja, hogy a kérdés: az irodalomtudomány foglalkozik-e érdemben fantasy-irodalommal vagy sem, kétirányú utca. Ez a kérdés ui. egyfelől az esszésorozat korábbi írásai által érzékletesen ecsetelt jelenség felé visz, másfelől viszont épp az ellenkező irányba.
Ti. ha a fantasy szó jelentéstartalmát és a szó jelentéskörén keresztül a szakirodalmát tüzetesebb vizsgálatnak vetjük alá, megállapíthatjuk, hogy a magyar és a világirodalmi kánon bizony telis-tele van fantasy-, vagy fantasztikus irodalommal. Így az írók, illetve műveik révén — természetesen — a fantasy, illetve a fantasztikus irodalom szakirodalma is óriási. Más kérdés, hogy a fantasy terminus hazánkban viszonylag újabb keletű fogalom (csak a nyolcvanas években került be a köztudatba), hogy a vonatkozó szakirodalom addig olyan szakszavakat használt a megjelölésére, mint: mítoszregény, fantasztikus realizmus, mágikus realizmus, neofrivolizmus, vagy fantasztikus irodalom.
Elég csak a Nobel-díjasok háza táján körbenézni, és rögvest látni fogjuk, hányszor, de hányszor irányította már rá a figyelmet (közvetlenül vagy közvetve) fantasztikus, illetve fantasy-irodalomra a legrangosabb nemzetközi akadémiai ítészbizottság: Günter Grass (1999), José Saramago (1998), Gabriel García Márquez (1982), Isaac Bashevis Singer (1978), Hermann Hesse (1946), Thomas Mann (1929), William Butler Yeats (1923), Maeterlinck (1911), Selma Lagerlöf (1909), Rudyard Kipling (1907). E helyütt érdemes megemlíteni azt is, hogy a bírálóbizottság — nem egyszer — valamilyen formában az élénk képzeletvilágra hivatkozva ítélte oda a díjat.
Így a kérdés innentől kezdve nem az, hogy Művészet-e?, hanem az, hogy a világszerte fantasynek nevezett művek közül melyek azok, amelyek képesek felmutatni az autonóm művészeti és a szórakoztató irodalom művészi értékekeit, ismérveit.
Illés
|
