Művészet-e? — 2.
Ez az írás nem rampion kollega hasonló című esszéjével kíván vitába szállni — legalábbis nem direkt módon. Fent nevezett írás bőségesen tartalmaz olyan gondolatokat, melyekkel teljes mértékben egyet tudok érteni — pl: a magasirodalom és a kritika hozzáállása itt és most az SF/F-hez, a szellemi elefántcsonttornyok megléte, az objektív esztétikai mércék hiánya, felállításuk lehetetlensége, stb. —, és felmerül néhány olyan kérdés is, amiben radikálisan különbözik az álláspontunk — szubjektív irodalom-definíció, a gyűlölet fraktálstruktúrája. Mindezekkel együtt az alábbiakban nem tételes cáfolatok és megerősítések következnek, hanem egy olyan megközelítést szeretnék bővebben kifejteni, amit rampion futólag említett ugyan, de aminek a lehetőségeit nem merítette ki teljes egészében.
A körülmények szerencsétlen alakulása folytán úgy esett, hogy mire jelen írás elkészült, s megszületett az a válasz, amire alapvetően törekedtem a „Hogyan lehet művészet az SF/F?” kérdés kapcsán, az az álláspont kristályosodott ki bennem — mintegy megvilágosodásszerűen —, hogy az SF/F nem művészet. Az írás első felében tehát megpróbálom megmutatni, hogyan válhat művészetté az SF/F, a második felében pedig kifejtem, véleményem szerint miért nem az. (Elnézést a kissé skizo beütésért — ez egy ilyen oldal, vagy mi. :o))
Tehát hogyan lehet művészet az SF/F? Rampion érinti a lehetséges megoldást:
Az egyik válasz kiolvasható a Kornya-idézetből: Dantéra, Baudelaire-re stb., vagyis a hivatalos irodalomra: arra, amit az irodalmárok és az általuk írt tankönyvek irodalomnak tekintenek. (Ez egy sajátosan „üres” definíció: nem mondja meg, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a művészeti alkotások, hanem a szakértők közmegegyezését veszi alapul. Egy regény, vers nem attól lesz irodalom, hogy valami sajátos belső értékkel bír, hanem attól, hogy a professzorok annak tekintik. ...)
A problémát tehát az jelenti, hogy itt és most a professzorok nem tekintik művészetnek az SF/F-et. Más szóval az aktuális irodalmi kánonban nem szerepel a műfaj (vagy ha nem akarjuk műfajnak nevezni, akkor a tematika). A kérdés az, hogy mitől, hogyan változhat meg ez a helyzet?
A válasz véleményem szerint a Kuhn-féle paradigmaelmélet felhasználásával közelíthető meg (teljes részletességgel lásd: Thomas Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete, Bp., Osiris, 2000). Kuhn tudományfejlődésre vonatkozó elmélete — némileg vulgarizálva — a következőképpen foglalható össze: a tudományban időről-időre kialakulnak uralkodó elméletrendszerek (paradigmák). A kutatások során egyes elméletekkel szemben rivális elméletek bukkannak fel. A régi és az új elméletek egy ideig egymás mellett élnek, majd a régi elmélet képviselői lassan kihalnak, és átveszik helyüket az új elmélet hívei. És így tovább, és így tovább.
Lefordítva ezt a mi problémánkra: a jelenlegi irodalmi kánon legsúlyosabb terhe-öröksége az 1949 és 1989 közötti időszak átpolitizált értelmiségi-irodalmi léte. Az ebben az időszakban kialakult irodalmi kánon/paradigma minőségi változása még nem következett be, alakulása továbbra is inkább politikai (tudomány- és aktuálpolitikai), semmint színtisztán irodalmi tényezők függvénye. Ebbe a kánonba/paradigmába nem fér bele az SF/F — leginkább azért, amit rampion is állít: „az SF kritikusai nem szeretik eléggé az SF-et”, pedig „aki megalapozottan akar ítélni az SF-ről... annak egyrészt ismernie és szeretnie kell a műfajt, másrészt energiát kell fektetnie abba, hogy értékelési szempontokak találjon hozzá: ha az akadémiától öröklött szempontok nem megfelelőek, akkor újakat kell kitalálnia”.
Ezen a ponton adhat okot reményre — ha reményre van egyáltalán szükség — a paradigmák lassú változásának lehetősége. Jelen esetben egyszerűen arról van szó, hogy felnövőben van — egészen pontosan: most kerül olyan helyzetbe PhD ösztöndíjak, tanársegédi állások, egyesületek, stb. révén — egy olyan nemzedék, ami létszámát és publicitását tekintve is mérhető nagyságú (azaz nem egy-egy megszállott professzorról van szó, akiket minden tudós kollegájuk csodabogárnak tekint — ilyenek eddig is voltak), és valamilyen szinten törekszik az SF/F kánonba való emelésére. Természetesen a döcögős kezdetek idejét éljük: egy-egy szeminárium, spec. kol., előadás, rendezvény, stb. Azonban valószínű — mivel már ezek a tudományos szempontból helyzetbe kerülő fiatalok is tovább fertőznek —, hogy egyre több „követőjük” akad, s egyre elfogadottabbá válik az SF/F tárgyalása tudományos körökben is. (Zárójeles megjegyzés: ezt a folyamatot jelentősen erősíti a média is: gondoljunk csak arra, hogy például Harry Potter vagy J. R. R. Tolkien témában hány „szakértő” jelent meg a képernyőkön.) S közben a másik folyamat is zajlik: az előző paradigma képviselői szép lassan eltűnnek.
Ennek a folyamatnak a révén — véleményem szerint — talán nem hiú ábránd azt remélni, hogy az SF/F 10—15 éven belül bekerül a kánonba, kialakulhat a méltó tudományos recepciója, s ezáltal hivatalosan elismert művészetté válhat.
(Mindez természetesen pusztán annyit jelentene, hogy az SF/F a megváltozott akadémikus közmegyezés értelmében művészetté emelődne, az inherens művészi értékekről ez a történet a legkevésbé sem szól.)
Ezen a ponton jött a „megvilágosodás”. Belegondoltam, milyen jó is lesz 10-15 év múlva azoknak az angol szakosoknak, akik a XX. századi amerikai regény kapcsán már nemcsak Hellerből és Vonnegutból vizsgázhatnak, hanem akár Dan Simmonsból is. És akkor felmerült bennem a kérdés:
Mi is Simmonsban — akit zseniális írónak tartok —, ami Hellerrel vagy Voneguttal egy szintre emelné?
Miben is látom a különbséget? Adott ugyebár az amerikai háborús regény — tegyük mellé Kassad történetét. A 22-es csapdájából azt tudom meg, hogy őrült mindenki, aki fegyvert fog, a Hyperionból azt, hogy egyesek hatékonyabban ölnek, mint mások. Az ötös számú vágóhíd szembesít azzal, hogy hiába a győztesek írják a történelmet, a győzelem ára néha megkérdőjelezi magát a győzelmet is. A Hyperion bukása nem szembesít semmivel — legfeljebb azzal, hogy az igazi ellenség néha a hátsó ajtón kopogtat. De menjünk tovább! Philip Roth kétségbeesetten küzd másodgenerációs amerikai zsidóságával — a Dűne: Káptalanház zsidói teljesen hiteltelen módon kapaszkodnak hitükbe egy nagyon-nagyon, szinte már hihetetlenül távoli jövőben. Vagy hogy ne csak amerikaiakat és „evilági” történeteket említsek: Herman Hesse megrázó módon ábrázolja az emberi lélek önellentmondásosságát, Simmons legmegrázóbb emberi konfliktusai is vagy melodrámába (Rachel története), vagy groteszkba (Silenus története) fordulnak. Frank Herbert óriásit blöfföl a Dűne-ciklusban az egész vallási-pszichológiai szósszal — aki nem hiszi, próbáljon meg valami koherens egészet összehozni a rendkívül jól hangzó, de mélységesen felszínes bölcsességekből — Heller az Isten tudjában fikciót is ír, vallásról is ír, lélektanilag is hiteles. Orson Scott Card nem tud elszakadni a „főhős férfi — jóindulatú női támogató — rosszindulatú antihős férfi” karakterhármastól (ld. Ender-ciklus illetve az Alvin-ciklus vége) — és persze, Hesse hőstípusai is azonosak regényről-regényre, csak amíg Hessénél ez program, addig Cardnál — szerintem — öntudatlan fixáció. És lehetne még sorolni a példákat.
Kicsit általánosabban fogalmazva: erős a gyanúm, hogy a szépirodalom és az SF/F közötti minőségi különbséget két ponton lehet többé-kevésbé objektíven megragadni. Az egyik a relevancia kérdése. Releváns-e az olvasó élete, világképe, érzelmi állapota szempontjából az, amiről az adott írásmű szól? (Például: ha egy hímnemű állampolgár 16 évesen olvassa Hellert és Simmonst, vajon a sorköteles kort elérve melyik regény nyomán fog felmerülni benne a gondolat, hogy baromság ez a katonásdi úgy ahogy van?) A másik a funkcióé. Mi a funkciója az alkalmazott írói eszközöknek az adott írásműben? Lényegi elem-e egy nem létező vallás bemutatása, mint pl Vonnegut Macskabölcsőjében, vagy díszlet, máz, mint Herbertnél? Másképpen fogalmazva: van-e tartalom az adott írói eszköz mögött? (Simmons például nagyon szépen ír — de ír-e valamit?)
Mindemellett létezhet még egy harmadik szempont is, ennek vizsgálatához azonban hosszabb időnek kell eltelnie. Ez a harmadik szempont a hatástörténet. Milyen hatást gyakorolt, gyakorolt-e hatást egyáltalán a későbbi írónemzedékekre egy szerző? (Csak az egyértelműség végett: komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy egy hatás nélküli író művészi tevékenységet folytat. Ugyanakkor az eddigi hatástörténet vizsgálata révén szinte azonnal felmérhető, kik űzték színvonalon az SF/F témát.)
Összefoglalva: határozottan az a véleményem, hogy az SF/F művészet mivoltának kérdésében Kornya Zsolt nagyon közel járt az igazsághoz a tömegtermelő és a művész között elhelyezett tisztes iparos hasonlattal (pedig ha valaki, akkor ő igazán elszállhatna művészieskedő magasságokba, hiszen igencsak remekül bánik a szavakkal). Én a magam részéről teljes mértékben elégedett is vagyok ezzel a meghatározással — szerintem csak azzal kell tisztában lennünk, hogy mi célból veszünk otthonunkba egy jól elkészített széket és mi célból egy egyedi műalkotást. Ekkor ugyanis nem kerülünk abba a némileg kínos helyzetbe, hogy Rodin Gondolkodójára akasztjuk a vendégek kabátját, és a konyhabútor esztétikai értékeit ecseteljük előttük.
(Zárójelben: természetesen mindig lesznek határesetek — nekem pillanatnyilag Stephen R. Donaldson A Kárhozat Urának átka és folytatásai jelentik a dillemát. Más, mint a többi — saját szempontjaim szerint sem tudnám eldönteni, székláb-e avagy szobor.)
béka
|
