MINDEN EMBER HALANDÓ?
Halálkultusz az emberi gondolkodásban
Spoilerhíradó: az alábbi esszé tkp. Simone de Beauvoir „Minden ember halandó” c. regényének rivjújaként is felfogható, de mivel részletesen elemzi lényegében az egész cselekményt, csak azoknak ajánlott, akik (1) már olvasták a könyvet, vagy (2) most elszaladnak és elolvassák, vagy (3) nem zavarja őket, ha lelövik egy regény fordulatait. Kellemes töprengést! (a szerk.)
„Ha ugyanígy növekszik London lélekszáma, a századfordulóra több méternyi lócitrom borítja az utcákat, olyan sok konflis járja majd a várost”
— XIX. századi jóslat.
„Nem hiszem, hogy az egész világon el lehetne adni ötnél több számítógépet”
— mondta állítólag 1943-ban Thomas J. Watson, az IBM elnöke.
„Semmi értelme annak, hogy az otthonában bárki számítógépet használjon”
— jelentette ki 1977-ben Ken Olson, a Digital Equipment Corp. elnök-alapítója.
„Ki az ördög akarná hallani, ahogy a színészek beszélnek?”
— értetlenkedett 1927-ben Harry M. Warner, a Warner Brothers filmbirodalom egyik tulajdonosa.
„Louis Paster teóriája a baktériumokról nevetséges képzelgés!”
— jelentette ki 1872-ben Pierre Pachet, Toulouse-i orvosprofesszor.
„A levegőnél súlyosabb gépezetekkel lehetetlen repülni!”
— döntötte el 1895-ben Lord Kelvin.
„MindeNT, amit fel lehetett találni, már feltalálták!”
— mondta 1899-ben Charles H. Duell, az Egyesült Államok Találmányügyi Hivatalának biztosa.
Hosszan lehetne még folytatni a nem túl sikeres, ám annál magabiztosabb és szűklátókörűbb jóslatok felsorolását. Az 1946-ban megjelent Minden ember halandó című könyvével Simone de Beauvoir tanúbizonyságot tett hasonló mértékű szűklátókörűségéről és arról, hogy az emberek gondolkodásának, értékrendjének szinte elidegeníthetetlen része a halálkultusz, a halál, a megsemmisülés elkerülhetetlennek, természetesnek, gyakorta pedig kifejezetten kívánatosnak való beállítása.
A könyv egy halhatatlanról szól, aki egyben képtelen az életre is.
A második világháború utáni Franciaországban egy ünnepelt, tehetséges, fiatal színésznő, Régine felfigyel egy furcsa, titokzatos férfira, Foscára. Az ismeretlen egykedvűen, tudomást sem véve a környzetéről heverészik a szálloda kertjében, akár az örökkévalóság szobra. Régine-nek erről eszébe jut, mennyire illékony is a fiatalsága, a sikere, pedig semmire se vágyna jobban, mint arra, hogy soha ne feledkezzenek el róla, soha ne oldódjon fel a feledésben.
Régine kizökkenti a rejtélyes férfit egykedvűségéből, aki rövid úton beleszeret a szépséges színésznőbe, és azt kívánja tőle, hogy attól kezdve csak vele törődjön, ne pazarolja figyelmét a „percemberekre”, majd — ahogy az a halhatatlanokról szóló történetekben szinte kötelező — látszólagos öngyilkosságot követ el kedvese előtt, hogy bebizonyítsa: valóban képtelen megadni magát a halálnak.
„[Régine] Foscát kereste szemével, kihívóan nézte: lám, lángolok, létezem. Kinyújtott keze elernyedt, lehanyatlott, a pohár összetört. Fosca mosolygott, és ez a mosoly csontig, velőig hatolt. Letépte Régine álarcát, mindent, de mindent lehántott róla, a gesztusait, szavait, mosolyait, s ő ott állt pőrén — verdeső pilleszárny az űrben. »Próbál létezni«.”
Régine megrészegül a lehetőségtől, hogy a férfi oldalán valamiképpen talán neki is része lehet az örökkévalóságban, ezért úgy dönt, minden pillanatát vele akarja tölteni, s felhagy a színészettel. Fosca azonban egyszer csak eltűnik, és csak a szobalány vallatásával derül ki, hol kell keresnie a férfit, aki nagy nehezen rááll, és elmeséli az élettörténetét, hogy kiderülhessen, miért véli úgy, hogy a halhatatlanság átok.
„Itáliában születtem, egy carmonai palotában, 1279. május 17-én. Anyám meghalt, nem sokkal születésem után. Apám nevelt, ő tanított lovagolni, nyilazni.”
A középkorban legelterjedtebb, hatékony pártütés módszerével elért előléptetés révén Fosca Carmona városának ura lesz, és megszállottan igyekszik gyarapítani a várost, a gazdagságát, a hatalmát. Sajnos azonban a genovaiak túlságosan nagy falatnak bizonyulnak, és az ostromlott város kénytelen megszabadulni a csatában használhatatlanoktól: a nőktől, gyerekektől és öregektől. A vak koldus, Bartolomeo azonban vénsége ellenére is annyira retteg a haláltól, hogy felajánlja féltett, titkos kincsét az életéért cserében: megígéri, odaadja Foscának a halhatatlanságot biztosító varázsitalt, amit még Bartolomeo nagyapja hozott magával Egyiptomból, amit ő sem mert soha bevenni.
Fosca felhajtja az elixírt, és nem sokkal később, Villana városának ostrománál bebizonyosodik, az italtól valóban halhatatlanná lett, nem fullad meg a csatorna átúszása közben és ki tudja nyitni belülről a város kapuját.
Kezdeti határtalan életöröme azonban az évtizedek múlásával egyre inkább kihunyni látszik, ahogy eltemeti a feleségét és a fiát, majd a második feleségét is. Elege lesz az uralkodásból, ezért Carmonát átengedi Miksa császárnak, majd az Új Világ, vagyis Amerika felfedezésétől reméli, hogy talán az óceánon túl kezdeni tud majd valamit az életével megint.
A halhatatlan férfi azonban ott sem nyugszik meg, ezért úgy határoz, az lesz a legjobb, ha beveszi magát a vadonba, hogy éveken keresztül magányosan, egy falat étel, egyetlen szó nélkül bolyongjon. Terve összeomlik, amint véletlenül összefut egy eltévedt, az éhhalál küszöbére jutott fehéremberrel, Carlier-val. Fosca megmenti, élelmet szerez neki, majd együtt várost alapítanak egy általuk felfedezett, ideális helyen. Összebarátkoznak. Hosszú évtizedek óta Fosca végre nincs egyedül többé, van barátja — de sajnos Carlier is percembernek bizonyul, amikor egy későbbi kalandozásuk során hogy elkerülje az éhhalált, öngyilkosságot követ el a vadonban. Az elkeseredett Fosca is szíven- majd főbe lövi magát egy puskával, de számára nincs menekvés: rövid eszméletlenség után újraéled.
„Estig jártam a prérit. Felriasztottam egy őzet, de túlságosan nagy volt köztünk a távolság, rálőttem, de elhibáztam.
— Minek jöttél vissza? — támadt rám Carlier.
— Veled maradok.
— Menj innen — parancsolta. — Nem akarok a szemed láttára meghalni.
Nem tudtam, mitévő legyek.
— Rendben van — mondtam végül. — Elmegyek.
Ő gyanakodva méregetett.
— Igazán elmégy?
— Igazán. Isten veled.
Távolabb leheveredtem egy fa alá. »Mi lesz velem?« — gondoltam. Ha nem találkozom Carlier-val, talán száz, talán ezer évig elkóboroltam volna egyedül. De találkoztam vele, megálltam, nem folytathattam többé ott, ahol abbahagytam. Felkelt a hold, azt bámultam, amikor hirtelen dörrenés hasított a táj csendjébe. Nem mozdultam. »Ő befejezte — gondoltam. — Hát én soha nem válhatok meg önmagamtól, mindössze csupasz csontjaimat hagyva hátra?«”
Néhány évtizeddel később Fosca visszamerészkedik az amerikai önkéntes száműzetéséből az európai civilizációba, egyenesen Párizsba. Tudósként él, házi laboratóriumában kotyvasztgat ezt-azt jó alkimistához illőn, és ahogy az egy rendes, istenfélő regényben kötelező, kísérletei természetesen rendre kudarcot vallanak.
A párizsi szalonokban előfordulnak különféle összetűzések, de Fosca — alighanem néhányévszázados tapasztalatának köszönhetően — rendre megnyeri a párbajokat, míg egy fiatal nő kedvéért megkíméli egy hevesvérű ifjú életét. Természetesen házasság lesz az ügyből, aztán Fosca megint temet: előbb a feleségét, aztán a gyermekeit. Peregnek a percek vagy évtizedek — egyremegy.
A francia forradalom idején folyamatosan egyengeti leszármazottai életét, majd úrrá lesz rajta a depresszió és faképnél hagy mindenkit.
„Az ajtó felé indultam. Én nem kockáztathattam az életemet, nem mosolyoghattam rájuk, nem lábadt könnybe a szemem, nem gyúlt láng a szívemben. Sehonnai vagyok, nem tartozom sehová, nincs múltam, nincs jövőm, nincs jelenem. Nem akarok semmit, nem vagyok senki. Mentem, lépésről lépésre, a látóhatár felé, amely lépésről lépésre hátrált előlem, vízcseppek freccsentek fel, hulltak vissza, egyik pillanat kioltotta a másikat, kezem üres volt, mindörökre. Idegen voltam közöttük, halott. Ők emberek voltak, élők. Nem voltam közülük való. Nem volt mit remélnem. Kiléptem az ajtón.”
Fosca kimegy egy erdőbe és hatvan éven keresztül alszik. Amikor felkeltik és bevallja, hogy mióta alszik, tébolydába dugják, ahol szerencsésen átvészeli a világháborút, majd céltalan vándorlása során teljesen véletlenül találkozik Régine-nel.
A történet végét nem mesélem el.
Ja, de, mégis. Aki nem kíváncsi rá, valószínűleg jobban teszi, ha most inkább nem olvassa tovább ezt a cikket!
Fosca otthagyja Régine-t, és szokásához híven eltűnik, talán éppen búslakodni valami eldugott országba, a szegény színésznő pedig még jobban rádöbben saját halandóságára, múlékonyságára, mint amennyire azt addig fel tudta fogni. Fin.
Mi a véleményem a Minden ember halandó-ról?
Jó könyv. Érdekes olvasmány, és valószínűnek tartom, hogy bárki szimpátiát érezhet mindkét tragikus sorsú főszereplő, vagyis Régine és Fosca iránt, főleg miután az epilógusban Fosca elmeséli Régine-nek a visszatérő rémálmát, ami valóban hátborzongató.
Ha viszont végiggondoljuk a történetet, feltűnik valami, amire érthetetlen módon nincs magyarázat a könyvben.
Honnan, kitől származik az elixír?
Annyit lehet csak tudni, hogy egy koldusbotra jutott férfi nagyapja hozta Egyiptomból. Fosca jómódú emberként beutazta a világot, még Tibetben is járt. Csak épp Egyiptomot kerülte el, máskülönben nyilván történt volna vele ott is egy s más.
A halhatatlan-élhetetlennek egész élete során az a legnagyobb baja, hogy mennyire egyedül van s hogy a szerettei csupán percemberkék. Később keresgéli ugyan az örök élet titkát a laboratóriumában, de hamar föladja, és számomra érthetetlen módon meg sem próbálja kinyomozni, vannak-e rajta kívül is halhatatlanok, vagy akad-e még abból az elixírből!
Ha folytatnom kellene a történetet, körülbelül így történnének az események:
2320 márciusa. Régine felébred a kórházban, ahol a már az 1960-as évektől rendelkezésre álló és folyamatosan tökéletesített kriogenika tudományának segítségével megőrzött testű embereket gyógyítanak meg és élesztenek újra az akkorra már tökéletesített nanotechnológiával. Régine és a többi ember a technikai vívmányoknak köszönhetően tulajdonképpen bármeddig élhet és örök fiatalságban lehet része, és az egész, végtelen világ csak arra vár, hogy ezek a fiatal, boldog öröklétűek értelmet adjanak neki a létezésükkel. Mivel alapvetően gonosz vagyok, Fosca 2010-ben kilőné magát a napba, ahol végre megszabadulhatna az eszméletétől, mivel az elemi erők folyamatosan megsemmisítenék az újra és újra felburjánzó testét.
Az a legfőbb problémám de Beauvoir könyvével, hogy egy halandó írta le, hogy mit érezhet egy halhatatlan, s a szerző nem gondolt bele abba — vagy csak nem akart, esetleg nem tudott azzal foglalkozni —, hogy egy halhatatlan szükségszerűen másképp látja a világot, és semmiképp sem hatalmasodik el rajta az a nagymértékű kiszolgáltatottság, ami miatt Fosca annyira szenvedett. Haragszom azokra, akik béklyót vetnek a fantáziájukra, és csak mert valamit nem tudnak elképzelni, törvényszerűnek tartják, hogy a világ valóban véget ér ott, ameddig ők felfogni képesek.
De talán nem is mindenkinek való az örökkévalóság.
„Who wants to live forever? Who dares to love forever? When love must NOT die.”
„Nem a munkám révén szeretnék halhatatlan lenni, hanem úgy, hogy nem halok meg.” — Woody Allen.
req
|
