Ábrázolás és mesélés
Az itt következő cikkben azokkal a vádakkal foglalkozom, melyek alapján alantasnak szokták titulálni a sci-fit és a fantasyt (továbbiakban SF). Ennyiben a cikk kapcsolódik a Művészet-e 2-höz, mégsem közvetlenül béka írására reagálok. béka világosan és korrekten érvel, és célja nem a megbélyegzés, hanem a véleményközlés — vagyis vitapartnerként viselkedik. Nem így a kultúrbajnokként tetszelgő tudatlan sznobok, akik kenetteljes felsőbbrendűséggel ítélkeznek mások öröme és lelkesedése felett. Az alábbiakat nekik ajánlom.
1. Miért nem művészet?
Kezdjük a típusvádak felvázolásával. Mikor arra kerül a sor, hogy az előítéletek elismétlésén túl indokolni is próbálják, miért alacsonyabb rendű a SF (vagy általában a tömegkultúra), néhány egyszerű, de retorikailag hatékony érv szokott előkerülni. Két fő típust különíthetünk el. Az egyik szerint a tömegkultúrával az a baj, hogy bugyuta és közönséges: klisékkel dobálózik, nem sarkall gondolkodásra. Egy Britney-szám befogadásához például elég ostoba tinilánynak lenni, míg egy Bartók-zongoraverseny elviseléséhez igazi vájt fülekre van szükség (vagy két jóféle füldugóra). A tömegkultúra, állítja ez a vádtípus, legfeljebb „igényes iparosmunka” lehet, mely elszórakoztatja az embert, de ekkor sem éri el a valódi, gazdag és elgondolkodtató művészet magasságait.
A másik jellegzetes vád szerint az a tömegkultúra hibája (egyelőre maradjunk ezen az általános szinten), hogy nem a valóságra reflektál: nem az emberi kapcsolatok mibenlétét vagy a társadalmi problémákat elemzi, hanem fantáziavilágokat épít (mint a SF) vagy egyszerűen eltereli az emberek figyelmét (mint a könnyűzene, valóságshow stb.). A tömegkultúra a fecsegésbe, a látványosságba, a Gyűrűk Ura-szerű filmek infantilizmusába menekíti a problémáitól szorongó fogyasztót, aki nem mer (vagy nem képes) szembenézni a valósággal. Az ilyesmi kellemes kikapcsolódás lehet, de biztosan nem művészet.
Ezt a két vádat vesszük most célba. Noha mást mondanak, ugyanazt sugallják: hogy a tömegkultúra valamiféle alacsonyrendű pótlék a gondolkodni nem tudó/akaró emberek számára; szabadidős ál-kultúra, mely a valódinak csak suta utánzata. Vizsgáljuk meg ezeket az állításokat részletesebben, immár konkrétan a SF kapcsán.
2. Sematikus szórakoztatás-e a SF?
Ha a gyökereit vizsgáljuk, akkor igen. A kalandos és fantasztikus ponyvaregények, melyekből (több „nemesedési” és intézményesülési fázis után) a mai SF műfajai megszületettek, valóban igénytelen, sokszor vulgáris iparosmunkák voltak: egy kaptafára készültek és az olvasók gátlástalan szórakoztatását szolgálták, nem pedig az analitikai képességeik fejlesztését, továbbá fittyet hánytak a társadalmi problémákra meg az örök eszmékre. (Nyilván egy csomó közkézen forgó hiedelmet is kritikátlanul megtartottak, így még rasszizmussal, idegengyűlölettel, babonasággal stb. is lehet vádolni őket, ha valakinek nagyon kell a muníció.) A SF előtörténetével kapcsolatban tehát mindkét vád — a közhelyszerűség és a „mondanivaló” hiánya — megállja a helyét.
Térjünk át a jelenlegi helyzetre. Mint tudjuk, ma is temérdek ponyvajellegű alkotás jelenik meg, sok a pif-puf sci-fi és az ütöm-vágom fantasy, főleg az olyan alkalmazott műfajokban, mint a szerepjáték-regények. Kétségtelen, hogy a mai SF jelentős része továbbra is inkább a ponyva örököse, semmint a magasirodalom ifjú kuzinja. A nagyvonalú értékelések általában ezeket a műveket azonosítják az egész műfajjal.
De rögtön hozzá kell tennünk, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. A SF-termés komoly hányada ugyanis ma már nem fér bele a neo-ponyva kategóriájába. Rengeteg a furcsa, különutas szerző, akiket már igényes tömegtermelőnek is bajosan hívhatunk, mert korántsem „kaptafa-regényeket” gyártanak sorozatban. Vannak, akik kifejezetten keveset írnak, nagy műgonddal és aktuális problémák beemelésével (mint William Gibson), mások sokat írnak ugyan, de nagy kihagyásokkal és egész eltérő témákról, melyek időnként még ki is lógnak a SF-ből (mint Neal Stephenson), megint mások sorozatírók ugyan, akár még kliséket is használnak, de ezt valami egészen sajátos, varázslatos technikával teszik (mint George R.R. Martin). A sor nyilván folytatható. Ha hozzátesszük, hogy mindegyik felsorolt szerző bestsellereket ír, kijelenthetjük, hogy a mai SF-ben korántsem a ponyvajellegű regények az egyeduralkodók. A nagyvonalú általánosításokat tehát fenntartásokkal kell fogadnunk.
De ahogy Mr. Wolf mondta, ettől még ne kezdjük szopni egymás faszát örömünkben — ne higgyük, hogy ezzel az apró relativizáló manőverrel megcáfoltuk az eredeti vádakat. Mert hiába hagyta el sok író a tömegtermelés terepét, hiába találunk egészen egyéni kezdeményezéseket, és hiába nagyok a ponyvák közt is az eltérések, nem tagadhatjuk, hogy a SF továbbra is bővelkedik klisékben, a stílus helyett a cselekményre helyezi a hangsúlyt, és nem az emberi problémák elemzése a fő gondja. A sci-fi és a fantasy ma is kitalált világokban játszódik, félig vagy alig kidolgozott figurákat használ, és nemigen tör filozófiai babérokra — amiben jeleskedhet, az az ügyes történetszövés és a fantázia áradása. Nyilván mindenre található ellenpélda: a SF-t védelmezők kedvenc stratégiája, hogy keresnek valami obskúrus szerzőt, aki egészen hasonlít a magasirodalom művelőihez (mint M. John Harrison vagy Lovecraft), vagy egy magasirodalmi szerzőt, aki SF-szerű dolgokat írt (mint Poe vagy Samuel R. Delany), és a SF többi részét megvetéssel félresöprik, mondván: az csak a szemét a plebsnek; a gourmet tudja, mit keressen. Ez a stratégia engem a felkapaszkodott polgárokra emlékeztet, akik elkeseredetten próbálják arisztokratának tettetni magukat, és élen járnak egykori ismerőseik becsmérlésében. Lehet azt játszani, hogy a SF-t belepasszírozzuk a magasirodalom sztereotípiáiba, épp csak az a gond, hogy meg kell tagadni hozzá a SF gyökereit (és nagy részét), és bármennyire igyekszik az ember kimosdatni kedvenceit, mindig, a legnemesebb szerzőn is rajta marad a bélyeg, hogy valójában honnan való.
A fenti felszínes áttekintésből számomra úgy tűnik: ha vannak is kivételek, ha majmolják is egyes szerzők a magasirodalmat, ha fel is bukkannak különleges mesterművek, ezek épp a szokatlanságuk miatt feltűnőek. Lehet úgy tenni, mintha a SF-ből mély társadalomkritikai jelentéseket és művészi intenciókat olvasnánk ki (ld. hekka zseniális közjátékát), de az ilyesmit nehéz komolyan venni. A SF-nek nem célja a közhelyek kerülése, nem célja az irodalmi hagyományra való reflexió és a társadalmi valóság elemzése. A SF nem művészet. Van még itt mit mondani?
Van.
3. Az érvek szerkezete
Nem kell kibúvókat keresnünk a fenti megállapítások alól, és kivételes esetekre mutogatnunk, hogy mentegessük a SF-t. Ugyanakkor látni kell: mindez igaz, de az igazságnak csak az egyik fele. A féligazság pedig hazugság. A nagy hazugságok pont azért működnek, mert van valami egészen nyilvánvaló igazságmagjuk, melyből megfelelő génmanipulációval előserkenthető a torz következtetés. Nem a szemléleti alap a hibás, hanem a továbbgondolása.
Az, hogy a sci-fi és a fantasy sematikus elemeket használ, hogy a cselekmény fontosabb benne, mint a jellemábrázolás, és hogy képzelt világokban játszódik a valódi helyett, annyira nyilvánvaló tény, hogy vitatkozni sem érdemes rajta. Nem az a kérdés, hogy tudunk-e találni pár rétegszerzőt, akire ezeknek egy része nem igaz, és emiatt valami módon felmentést jelentenének az egész műfaj számára — a kérdés az, hogy mi köze ezeknek a jegyeknek ahhoz, hogy valami művészet-e vagy sem. A kérdés az, hogy a felszíni jegyek megállapítása egyenlő-e az esztétikai státusz megállapításával: a kérdés az, hogy a klisé-használat, a cselekmény elsődlegessége és a képzeletszerűség kizárja-e a művészi értéket.
Mint látható, a kedélyes magától értetődőséggel előadott ítéletek mögött valójában egy kész szempontrendszer lappang: határozott elképzelés arról, hogy mi nevezhető művészinek, és mi nem. Azonban ez az ítélkezési alap a vádaskodások során rendszeresen eltűnik Emiatt pedig nem igazi érveket hallunk, hanem egy sor retorikailag hatásos, de logikailag hiányos következtetést. A vádak szerkezete jellemzően ilyen: 1. ténymegállapítás: „a SF sematikus” → 2. következtetés: „a SF nem művészet”. Ebből az egyszerű átírásból máris érzékelhető, hogy valami nem stimmel: hiányzik a sor elejéről egy olyan alaptétel, mely az egészet értelmessé tenné. Helyesen így hangzana: 1. axióma: „ami sematikus, az nem művészet”, 2. ténymegállapítás: „a SF sematikus” → 3. következtetés: „a SF nem művészet”. Az értékelési alap elhallgatása nagyon ügyes retorikai trükk: a beszélőt kevésbé fenyegeti a veszély, hogy szempontjait megkérdőjelezik vagy vita tárgyává teszik, így közvetlenül építhet a hallgatóban/vitapartnerben levő meggyökeresedett reakciókra (pl. hogy amit egy irodalmár mond, az automatikusan igaz, akkor is, ha fogalma sincs, miről beszél).
Ha a fenti logika alapján megpróbáljuk rekonstruálni azt az értékelési alapot, melyre az eddig elemzett ítéletek épülnek, a következőt kapjuk:
1. Ha egy mű kliséket használ (az alakok terén: hős, hősnő, főgonosz stb; vagy a történet terén: fantasztikus utazás, világ megmentése stb.), akkor az nem művészet.
2. Ha egy műben a cselekmény fontosabb, mint a jellemábrázolás, akkor nem művészet.
3. Ha egy mű képzelt világban játszódik, nem a valódiban vagy annak allegorikus másában, akkor nem művészet.
Annak vizsgálatát, hogy a SF művészet-e, nem a SF jegyeinek a megállapításánál kell kezdeni (hogy ti. sematikus, cselekményvezérelt és fantasztikus), mert azok egyértelműek, hanem annál a kérdésnél, hogy a fenti alaptételek elfogadhatóak-e. Mivel a SF támadói ezt minduntalan elmulasztják, érvelésük nem érvelés, hanem propaganda.
Ha valakinek volt türelme végigolvasni a Művészet-e? vágatlan változatát, némi bogarászás árán kiderítheti, hogy egész eddig nem tettem mást, csak az ottani absztrakt és hosszadalmas gondolatmenetet alkalmaztam egy konkrét példára. Adott egy mérce, mely szerint a művészi érték fokmérője a klisék kerülése, a magas fokú jellemábrázolás és a társadalmi relevancia. A SF ennek nem felel meg. Ez mind szép és jó, épp csak azt kéne belátni, hogy ez az egyetlen mérce, ami létezik.
A továbbiakban ennek tudatában folytatjuk a vizsgálódást, noha a SF-gyalázók érvelésének színvonala ezt már nem tenné szükségessé. De nem kell hozzájuk hasonulnunk.
4. Ábrázolás és mesélés
Ha elmerengünk az eddig negatívan emlegetett tulajdonságokon (sematizáltság, cselekményközpontúság, fantáziavilág), feltűnhet, hogy ezek a mese ismertető jegyei. A mesére jellemző, hogy típusosan gondolkodik és frappáns, karikatúraszerű alakokra egyszerűsíti a szereplőket (legkisebb királyfi, szép királylány, gonosz boszorkány stb.), hogy a történés viszi előre, nem pedig a lélekelemzés, és hogy egy másik, kitalált világban játszódik, nem a mienkben.
Megkockáztatom, hogy ha a fenti három tételben emlegetett jegyek a mese jellegzetességei, és ezek a jegyek különböztetik meg a SF-t a magasirodalomtól, akkor a SF lényege a magasirodalommal szemben éppen a meseszerűség: a cselekmény elsődlegessége a szereplők kidolgozottságával, a képzeleté az ábrázolással szemben. A SF természetesen sok szempontból különbözik a gyerekmeséktől vagy a mítoszoktól, és minél jobban elmozdulunk a monszteres-lövöldözős ponyváktól az intellektuálisnak kikiáltott szerzők felé, annál jobban hasonlít a „normális” irodalomra. De az alaptendenciák mindenhol felfedezhetők. A SF alakjai többnyire sematizáltak és hajlamosak önálló életre kelni, mint a híres mesehősök (ld. Batman-mítosz, Alien-mítosz), a műfaj bővelkedik történet-formulákban, melyek sokszor felhasználhatóak anélkül, hogy veszítenének az erejükből (idegen invázió, kozmikus háború, kalandos utazás, a Nagy Varázstárgy keresése stb.), és a jó SF-t a cselekmény viszi előre: ha a fordulatok, rejtélyek és izgalmak hiányoznak, csak egy egészen egyéni fantáziavilág mentheti meg a művet az unalomtól és érdektelenségtől (ld. Mervyn Peake). Végezetül a SF lényegéhez tartozik a képzeletgazdagság: egy SF-mű esetében a középszerűség és a zsenialitás közti különbséget jelentheti egy frappáns idegen faj, egy jól felépített fantasy környezet, a technika vagy mágia egy érdekes válfajának szerepeltetése.
Úgy gondolom, hogy bármilyen kifinomult is egy szerző, a meseszerűség mint alapélmény a jó SF-ben sosem tűnik el, vagy ha igen, akkor a mű csendben kivonul a SF kategóriájából. Lehet bármilyen korszakalkotó a stílus és a feldolgozásmód, a hatást a mesejegyek alapozzák meg: nincs erre jobb példa, mint Neil Gaiman, aki a Sandman-ciklusban gátlástalanul rabolja végig az emberiség mesekincsét a szuperhős-mitológiáktól kezdve afrikai és kínai mítoszokon át a viking hitvilágig, a sorozatgyilkos-tematikától kezdve a krimin, kalandregényen és tündérmesén át, Dante és Chaucer érintésével Shakespeare-ig — és művének zsenialitását épp ez a szemkápráztató gazdagság, a hangulatos történeteknek ez az áradása adja; a posztmodernkedés és a dark intellektuális póz csak adalék hozzá.
Kérdés mármost, hogy a meseszerűségnek tulajdoníthatunk-e önálló művészi értéket. Van-e a mesének esztétikája? Fontos és életképes-e mint önálló műfaj?
Mondhatnánk, hogy nem: gyerekeknek való. Óvodáskorban hasznos és érdekes, de attól felfelé nem önálló, komoly művészeti forma. Aki képes felnőni, és nem reked meg a Piroska és a farkas szellemi szintjén, annak a továbbiakban nincs szüksége SF-vé felturbózott dajkamesékre, hanem fogja a legújabb Karafiáth-kötetet és keményen szembenéz az élettel.
A mesét, és a mese alapját jelentő fantáziát se a közgondolkodás, se a közoktatás nem nézi jó szemmel. A közgondolkodás a fantáziálást csak gyerekeknek (ld. tündérmesék) és nőknek (ld. szerelmes regények) engedélyezi, és a fantáziát ennek megfelelően a nőkkel és gyerekekkel együtt intellektuálisan alacsonyabb rendűnek nyilvánítja. A fantáziálás veszélyes, sugallja a közhit, mert megzavarja az ember valóság-érzékét (ld. „tiltsuk be a horrorfilmeket, a metálzenét és a Doom-ot” c. vita); egy normális, józan felnőtt számára az ilyesmi csak pótlék lehet. Nyilván innen ered az a sztereotípia, hogy a hím SF-rajongók mind pattanásos lúzerek, akik nőt csak távcsőben láttak: hiszen ha sikerük lenne az életben, nem kéne férfiatlan képzelgésbe menekülniük a valóság elől.
Nem jobb a helyzet az oktatásban sem. Az esztétika, és az esztétika lecsúszott és popularizált változatát képviselő irodalom-oktatás tendenciózusan az ábrázolást — az emberi és társadalmi viszonyok bemutatását — dicsőíti a meséléssel szemben. Az iskola, némi kezdeti vallási-mitológiai kitekintés után, méltóságán alulinak tartja, hogy fantasztikus művekkel foglalkozzon, pláne a mai népszerű és modernizált változataikban, és a mesélést csak magasan stilizált és ártalmatlanná higított, pszichologizáló vagy allegorikus formájában engedi be magába (ld. pl. Örkény telefonfülkés szösszenetét vagy Karinthy cirkusz-novelláját a Mohácsy-féle elsős irodalomtankönyvben). Ha mégis feltűnik egy Harry Potter, és a kötelező olvasmányokat fintorogva kerülő csemeték egyszer csak többszáz oldalas regényeket kezdenek falni mániákusan, arról rögtön konferenciákat kell rendezni és újságcikkeket írni, és megállapítani, hogy 1) a dolog nem veszélyes (bár nyilvánvalóan annak tűnik), és 2) valami köze lehet a gyerekek lelki szükségleteihez. Tündérmese, no. És persze az egésznek az a legfőbb haszna, hogy „rávezetheti” őket a „valódi” és „tartalmas” irodalomra.
Úgy tűnik tehát, hogy se a közvélemény, se az iskola, se a művészet-elmélet nincs túl jó véleménnyel a fantasztikumról. Azt plántálják belénk, hogy a meséknek megvan a maguk helye (a bölcsiben, meg a Cartoon Networkön, amíg nem veszik el az időt az iskola elől), de populáris, és főleg idősebbeknek szóló változataikban biztos nem tartoznak a művészet fennhatósága alá.
A hallgatás, elutasítás és félretolás azonban nem értékelési mód, hanem reflex. Hiába tűnik úgy, hogy a mesének nincs esztétikája: senki sem bizonyította, hogy nem is lehet. Addig nem ítélkezhetünk megalapozottan a meseszerű alkotásokról, köztük is kiemelt helyen a SF-ről, amíg el nem töprengünk rajta, hogyan is működnek. Mert az biztos, hogy máshogy, mint az iskolai irodalom: a mese ugyanis nem a lélekelemzés és a stiláris bravúrok csúcsát jelentő magasművészet primitív rokona, hanem valami egész más. De mi?
Ha feltárnánk a fantasztikum jelentését, hatásmechanizmusát és kultúrtörténetét, ha megvizsgálnánk a tömegkultúrában átláthatatlanul burjánzó mai formáit, és mindezt egybevetnénk az elmúlt két-háromszáz év esztétikájának tanulságaival: akkor kapnánk végre választ rá, hogy mennyiben tartható a fentebb felvázolt értékelési alap, és mennyiben kell elfogadnunk a SF-t ért vádakat.
Örömmel jelenthetem, hogy mindez már megtörtént, méghozzá itt Magyarországon: a feladatot Király Jenő filmesztéta végezte el Frivol múzsa című kétkötetes, monumentális munkájában — cikkem legfontosabb ötleteit kivétel nélkül innen loptam. Szeretettel ajánlom mind az 1200 oldalát az agytekervényeikre oly büszke sznoboknak, akik hibás érveléseket böfögnek vissza az ízlésbeli hiányosságaik megokolásakor, és közben az egyetemes kultúra igazságosztóinak képzelik magukat.
Írásom lezárásaként egy egészen egyszerű gondolatot próbálok felvillantani a Frivol múzsa alapján annak illusztrálására, hogy milyen irányban kellene elindulni a SF autentikus értelmezéséhez.
5. A meseszerűség
Milyen a mese mint műalkotás? Mi különbözteti meg az ábrázoló fikciótól, és miben képes túllépni rajta? Kiindulópontként kíséreljük meg alaposabban áttekinteni ismertetőjegyeit.
(klisék)
A mese sematizál és egyszerűsít, a kaland és a kontraszt mozgatja, nem pedig a kimunkáltság és életrelevancia. Hófehérkéről a szépségén, fiatalságán és jóindulatán kívül semmit sem kell tudnunk, csak azt, hogy mi történik vele. És Hófehérke mellé kell a gonosz mostoha, aki nem azért gonosz, mert apukája uránbányász volt és esténként zavarta a tévéadást, ami helyrehozhatatlan lelki károkat okozott a kislányban, hanem azért gonosz, mert ő a gonoszság megtestesítője: feltétel nélkül, permanensen, múlt és jövő nélkül gonosz, és olyan is marad, míg lesz ember, aki a történetét továbbadja. A mese frappáns kontrasztokkal dolgozik, melyek áttekinthetővé teszik az alaphelyzetet és nyers egyszerűségük révén erős hatást tudnak kiváltani. A mese nem fél a közhelyektől, épp ellenkezőleg: belőlük táplálkozik, évezredek óta. Olyan ősszimbólumokat mozgósít, melyek ereje éppen a változatlanságukban rejlik. A mese közhelye nem közhely: nem nyilvános vécé, ahová mindenki odaloccsantja ötlettelenségének a mocskát, hanem kultikus tárgy, melyet az idők kezdete óta ad kézről kézre a kollektív emlékezet.
(cselekmény)
Az alakok és helyzetek sematizáltsága teszi lehetővé, hogy a mese, illetve a meseszerű mű a cselekményre koncentráljon, és e két jellemző (a sematizáltság és cselekményközpontúság) együttes jelenléte változtatja a mesét kivételesen mozgékony fikciótípussá. Ha egy mű a szereplők életszerű megjelenítésére törekszik, akkor a cselekménye csak kommentár: nem a fordulatok a lényegesek, nem a csúcspont felé való mozgás, hanem a jellemek elmélyítése. Ezért különbözik egy háborús akciófilm a Háború és békétől. Az ábrázoló művekben sors van, nem cselekmény: az eseményeknek nincs önértéke. Az ilyen művekben az emberi élet visszásságain és viszontagságain kell elmerengenünk, függetlenül attól, hogy milyen díszletet választ hozzájuk a szerző, és ez az elmerengés teremti meg a művészi élmény alapját.
Mennyire más ez, mint a mese stratégiája! A mese kalandot akar, rejtélyt, küzdelmet, meglepetést és megkönnyebbülést: hihetetlen eseményeket egy olyan világban, mely nem létezik. Ennek a fajta fikciónak önálló törvényei vannak: ezért nyújt egész más élményt egy jó fantasy vagy egy jó krimi, mint egy fantasy- vagy krimiszerű szépirodalmi mű (pl. Bulgakov: A Mester és Margarita, Dürrenmatt: Az ígéret), és ezért érzi az ember, hogy ha alantasnak nyilvánítják is az előbbit, valamiben mégiscsak más, több, mint az utóbbi. A jó cselekmény, az ügyes történetszövés az egyik fő különbség, és a jó cselekmény önálló érték.
A valóságra való állandó visszautalás felelősségétől, az alakok életszerű lefestésének terhétől megszabadított mese a maga termékeny kliséi és dinamikus fordulatai révén olyan környezetet teremt, melyben újfajta érzések és katarzisok kísérletezhetők ki: melyben életre kelhetnek a képzelt világok.
(fantasztikum)
Mindenki tudja, hogy a mesének van valami szövegen túli realitása. Annak ellenére, hogy a mese szól a legirreálisabb dolgokról, ez a műtípus nyűgözi le az embert a legjobban, a valóságnál is erősebben, a maga képzelt valóságaival. A mese legfontosabb jegyének emiatt a fantasztikumot kell tartanunk. Noha minden fikció nemlétező dolgokról szól és így a fantáziára épül, csak a meseszerű művek szólnak azokról a dolgokról, melyek igazán nem léteznek: melyek nem a valóság fiktív utánzatai, hanem fiktív valóságok közvetlen megjelenítései. A Háború és béke Kutuzovja nem létezik, de létezett egy Kutuzov, akinek a fiktív Kutuzov egy lehetséges portréja, ahogy létezhetett volna egy Andrejhez hasonló herceg is, és átélhette volna azokat az érzéseket, melyeket Tolsztoj leír, s melyek révén szerelem és halál végső kérdéseit feszegeti. Ezzel szemben nem léteznek, és nem is létezhetnek szolid külsejű újságírók, akik az öltönyük alatt kék sztreccsruhát hordanak és repülni tudnak, ha épp nincs a közelben kriptonit, ahogy feltehetőleg nem létezik és nemigen létezhet a Halálcsillag sem, mely képzeletünkben mégis ott pusztít és dübörög. A mese, szemben a reális lehetőségekhez idomuló ábrázoló művészettel, a realitás adott törvényeitől elszakadva hoz létre olyan alakokat, helyzeteket és világokat, melyek valószínűtlenek vagy lehetetlenek (akár egész a logikai lehetetlenség értelmében, ld. élőhalottak), mégis van valami furcsa önállóságuk: ha ténylegesen nem is léteznek, fantomlétükben hatást gyakorolnak ránk, és ez a hatás valós.
Ez a sajátos nemlétezés, ez a seholsincs világ a lélek valódi otthona, és a meseszerű művek titka éppen abban rejlik, hogy ide kalauzolják el az embert. Nagy erők szunnyadnak a képzelet birodalmában: ennek köszönhető, hogy a mesék kortól és helytől függetlenül mindenkit a hatalmukba kerítenek, aki nem ölte ki magából módszeresen a fantáziát, míg az ábrázoló alkotásokat szokni kell, hogy élvezni tudja őket az ember. A mese az a hely, ahol a fantasztikum lakozik, az a műforma, mely mozgósítani képes a teremtő fantázia teljes erejét. Voltaképpen ezt szolgálja a kliséhasználat és a cselekmény előtérbe helyezése is: az alakok aprólékos leírása vagy az életszerű helyzetek keresése elkerülhetetlenül visszahúz a nyelv mindennapi, valóság-leíró funkciója felé, és visszafogja a fantázia munkáját. Ha a valóság megszokott, zavaros sokféleségéből csak néhány markáns elemet hagyunk meg, csak felskiccelünk néhány alapvető viszonyt és a többit egy időre elfelejtjük, akkor felszabadulnak a képzeletnek a világ egybentartásáért felelős erői, és új világok, új és másfajta viszonyok felfedezésére indulhatunk. Ahhoz, hogy leereszkedjünk a fantázia alkonyi birodalmába, át kell törnünk a mindennapi tudat sziklakemény felszínét: ehhez nyújt ügyes robbantóeszközöket a mese.
A meseszerűség lényegét tehát a fantasztikumban, a fantasztikum lényegét pedig a köznapitól eltérő világok életre keltésében ragadhatjuk meg. A következő feladat az efféle „társvalóságok” vonzerejének az elméleti körülírása lenne.
6. Elveszett és megtalált világok
Amint azt bárki tapasztalhatta, aki átadta már magát egy jó mesének — legyen az A Gyűrűk Ura, az Indiana Jones, az Átjáró vagy a Love Story, vagy bármi más —, a valóságtól elrugaszkodó fantasztikumnak van valami sajátos felemelő, megrészegítő hatása. Ezt a fajta katarzist hagyományosan elhanyagolta az esztétika, és gyerekes álmodozásként, eszképizmusként vagy puszta szórakozásként szokás zárójelbe tenni mind a mai napig. De ha álmodozás, kivonulás és szórakozás is: ezek csak címkék, semmit nem mondanak magáról az élményről, mely, mint arról milliók és milliók öröme és lelkesedése tanúskodik, reális erő. Ez az „őstény”, ősmámor az, melyet a teoretikus vizsgálódás középpontjába kell helyezni, ha valaki hitelesen akar közelíteni a fantasztikus műfajokhoz. Erre kell felépíteni azt a bizonyos „nem-euklideszi esztétikát”, melynek a Frivol múzsa, ha nem is végső és tökéletes, de példátlanul merész és megkapó kifejtése. A vizsgálat sokféle vonalon haladhat: értelmezhetjük a fantasztikumot filozófiailag (eltöprengve azon, hogy mit jelent a lehetőség mint létkategória és mint élmény), elemezhetjük pszichoanalitikai eszköztárral (mint archetípusok, alapérzések újraélesztését), tekinthetjük az ideálok és cselekvésminták vizsgálati terepének, vagy felfoghatjuk egyfajta szellemi archeológiának is, az emberi tudat mítoszokba kövült történeteként. Egyik út sem kizárólagos. Egy dolgot nem tehetünk: nem tagadhatjuk, hogy a fantasztikum, a képzeletélmény alapvető emberi szükséglet, és a művészetben önálló hatalom. A nagy mesélők nem tisztes iparosok vagy a valódi művészek butább rokonai: hanem varázslók, akik olyasmit tudnak, amit a fennálló világ vég nélküli szemlélésébe beletompult, túlcivilizált és túlfinomult ábrázoló művészet elfelejtett.
A szerelmesfilmet nem azért nézik rajongva az emberek, mert azt hiszik, hogy ilyen érzések és ilyen véletlenek a valóságban is vannak, hanem mert tudják, hogy nincsenek. A mesében, ha élnek, és nem visszaélnek az eszközeivel vagy gúnyt űznek belőlük, szó szerint „más-világi” élmények válnak hozzáférhetővé, olyan félelmek és extázisok, melyek egyébként hozzáférhetetlenek. Tény és való, hogy a meseszerű mű ezzel feladja azt a képességét, hogy a reális viszonyok között eligazítson minket, hogy a társadalmi állapotok krónikása legyen. Ugyanakkor az ábrázoló műalkotásból hiányzik az a felszabadító, a megkérgesedett viszonyokat időlegesen felszámoló és az ember teremtő képességét mobilizáló erő, amit a fantasztikum feléleszt: az a lelki megtisztulás, amit a nemlétező világokba tett kirándulások nyújtanak a maguk nagyon is konkrét realitása által. Másrészt, a fantasztikum valami mélyebb szinten talán ugyanolyan komoly belátásokhoz vezethet el, mint a lélekelemző képességéért annyit ajnározott magasirodalom. Mi a gonosz? Mit jelent embernek lenni? Hogyan működne a szerelem, a hősiesség egy olyan világban, melyet nem szennyeznek be a köznapi gondok, sikertelenségek, önzések és csalódások? A mesék, a fantasztikus alkotások — fantasyk, sci-fik, kalandregények, szerelmesfilmek — még legtriviálisabb formájukban is, az alkotók szándékaitól függetlenül is, ilyen kérdéseket feszegetnek. Király Jenő írja: „A fantasztikum kérdése nem az, hogy beszélhetnek-e az állatok, hanem az, hogy mit mondanának. A fantasztikumot nem érdekli, hogy feltámadhatnak-e a holtak. Az érdekli: hogyan reagálnának a feltámadottak. S mi hogy reagálnánk rájuk? Az ember lényege frappáns módon megmutatkozhat, ha lehetetlen helyzetekbe állítva késztetjük megnyilatkozásra.” Egy másik helyen pedig: „A fantázia önfelpörgetése által mozgásban tartott mitológiák olyan mélységekbe engednek betekintést, mely a szolidan eltompult bérrabszolgát igénylő kényszerkultúra számára elviselhetetlennek tűnik. Az esztétikai nevelés vállalta a mitológia által felszabadított erők újraelfojtásának a feladatát, részben iskolás interpretációk által nyárspolgári aranyigazságokkal helyettesítve a művek igazi tartalmait, részben pedig »szennyként« megtámadva a hivatalos kultúrába interpretatórikus úton nem integrálható, nyíltabban ellenálló, provokatívan vulgáris formákat.” Ezeket a kirekesztett és megbélyegzett műtípusokat, ezt a zabolázatlan őserőt rehabilitálhatja egy újfajta esztétika.
Sajnos e helyütt nincs mód rá, hogy a meseszerűség és a fantasztikum mélyebb elemzésére vállalkozzunk. Az egész eszmefuttatás egyetlen célt szolgált: megmutatni, hogy a SF-t gyalázó állítások egy rejtett alapfeltevésre épülnek, ám ennek az alapfeltevésnek, ellentétben azzal, amit a gyalázkodások sugallnak, van alternatívája. Ha a SF-t ábrázoló művészetként akarjuk értelmezni, valóban nem sokat ér. Ha viszont komolyan vesszük rajongóinak lelkesedését, nem pedig lenézzük és kigúnyoljuk, kiderül, hogy a fantasztikus irodalom olyan sajátos élményeket nyújt, melyeknek van, lehet önálló művészi értéke, önálló esztétikája. Ennek az esztétikának az alapkategóriája a valóságábrázolás korlátaitól megszabadított tiszta fantasztikum.
„A mese könnyűsége mögött egy felszabadulásnak mély melankóliája van elrejtve” — írja Lukács György egy fiatalkori tanulmányában, mely a Frivol múzsát is inspirálta. — „A felszabadulás kétirányú: jelenti mindenekelőtt, hogy van, hogy elgondolható egy maradékot nem ismerő beteljesedése a létnek, amelyben az értelmet adó nemcsak hogy nem áll mint követelő idea szemben a valósággal, de még csak nem is mint »igazi« valóság lebeg annak lecsúszottsága és szétszóródottsága felett, hanem egyszerűen és magától értetődően azonos az egyszerű, a magától értetődő léttel. De jelent egy másik és talán mélyebb felszabadulást is: annak a tudatát, hogy az a valóság, amelyben élünk, nem az egyedül lehetséges valóság, csak egy a határtalanul sokféle elképzelhető valóság közül. (...) Ha tudunk, bár csak gondolatban, de nem henye és felelősségtelen gondolatban, más valóságokat is teljesen és a teljesülésig végigélni, akkor a miénknek számunkra kiváltságos volta új hangsúlyt kap: a kiválasztottság hangsúlyát; akkor nem lehet többé börtön a számunkra, nem lehet, hogy éppen ez lett a mi valóságunk, az — akkor — csak a mi választó aktusunk eredménye lehet.”
Ha ki is halt mára a mítosz mint világszervező erő, ha meggyengült is mint a gondolkodás és a kollektív cselekvés alapja, ha nevelési kellékké és hétvégi népszórakozássá csúszott is le a fantasztikum, és a nagy hitrendszereket, melyek értelmezték és életben tartották az evilági tudat számára a csodát, felváltotta egy automatizált, technicizált és pénzzel vezérelt világ, ahol minden megvásárolható és semmi sem hoz megváltást, azért ma is, továbbra is megvan rá a lehetőség — s ma talán sokkal inkább, mint korábban bármikor — , hogy a könyvek, filmek, RPG-k és számítógépes játékok százainak és ezreinek segítségével elmerüljünk a fantasztikum tengerében, s új, vagy egyszerűen csak kicsit kiegyensúlyozottabb emberként bukkanjunk fel újra. Boldogak — nemcsak a lelki szegények, hanem azok a szubkultúrák is, melyeknek megvannak ehhez a hagyományaik, és azok az emberek, akiknek a hivatásos kultúrbírák kegyosztogató pöffeszkedése ellenére is van elég tehetségük és bátorságuk, hogy ezt megtegyék. Akikben nem pusztult ki a fantázia, akik nem voltak hajlandóak eléggé felnőni egy olyan világban, ahol a felnőttség felhasználhatóságot jelent, a műélvezet pedig a rossz életre és a hagyomány múmiájára való, divatok által vezérelt, rituálévá merevedett kötelező rácsodálkozást.
Mi tudjuk, mennyivel gazdagabb az élet.
rampion
|
